Ridley Scott legújabb filmje igen messzire nyúl vissza az időben: az alkotás alapjául szolgáló történet az Úr 1386. esztendejében született, a vaksötét középkorban. A francia folklór egyik ikonikus legendájáról van szó, egy olyan törvényszéki drámáról, ami több mint hatszáz éve tartja lázban a műfaj imádóit, időről időre előveszik, leporolják, megvitatják, újratárgyalják, foglalkozott vele többek között Diderot és Voltaire is, sőt, az ügyben bűnösnek ítélt férfi egyik leszármazottja 1890-ben könyvet írt a hatványozott üknagyfater védelmében. Utolsó nagyobb ívű feldolgozása 2004-ben jelent meg, Amerikában (Eric Jager: The Last Duel: A True Story of Trial by Combat in Medieval France), ennek a könyvnek az alapján készült a film is.
A Ben Affleck és Matt Damon által forgatókönyvbe kalapált történetben a véres csatákban edzett két jóbarát, Jean de Carrouges (Matt Damon – Elysium: Zárt világ) és Jacques Le Gris (Adam Driver – Házassági történet) apránként egymás ellen fordulnak, ahogy Le Gris csillaga egyre feljebb ível a király uncsitesójánál, Pierre hercegnél (Ben Affleck – A visszaút). Az hagyján, hogy az a piperkőc Le Gris tud írni meg olvasni (több nyelven…), míg a marcona, cseppet sem szórakoztató Carrouges csak a kardcsörtetésben jeleskedik. De ráadásul számolni is tud, ő tartja rendben a herceg birtokait, amiért cserébe különböző adományokat kap – így pl. megkaparintja Carrouges feleségének (Jodie Comer – Free Guy) a hozományából a legértékesebb földterületet. Meg Carrouges várkapitányi állását. És végül még Carrouges feleségét is. Le Gris szempontjából minden nagyon flottul megy, ám az asszony egyszer csak feljelenti nemi erőszakért. A 14. században. Hát vót nagy csodálkozás.
Mint említettem, az eset bőségesen dokumentált, ha lett volna akkoriban bulvársajtó, tuti hónapokig a címoldalon szerepeltek volna a fejlemények, a végtelenített birtokvitáktól a nemi erőszak vádján és a tárgyaláson át egészen a drámai befejezésig, vagyis Franciaország legutolsó istenítélet keretében vívott párbajáig. Kicsik és nagyok, nemesek és pórok egyszerűen zabálták a sztorit, ebből is látszik, milyen keveset változott a világ meg az emberek majd fél évezred alatt.
Valami mégis változott, mégpedig gyökeresen, ez pedig a nők szerepének és a nemi erőszaknak a megítélése. Ehhez tényleg kellett pár ezer év, és bizonyos fejekben még most is elég nagy a homály, de legalább a holtpontról elmozdult a dolog. Az Utolsó párbaj tehát a korszellemnek megfelelően nem hőstörténet, lovagokkal, kardokkal, kifűthetetlen termekkel és hangulatos fáklyafénnyel (bár mindez bőségesen megvan benne), hanem egy metoo film. Hősös-lovagos-kardos-kifűthetetlen-fáklyafényes B-filmnek még úgy elmenne. Női öntudatra ébredéses alkotásnak viszont szerintem iszonyú rossz. Meg mozgóképes alkotásnak is, úgy általában.
Az alkotók nagy ötlete az volt, hogy ugyanazt a történetet elejitől a végéig három nézőpontból (a férj, a feleség és az erőszaktevő szempontjából) mesélik el. Ennek az egyetlen kézzelfogható eredménye az lett, hogy a film két és fél óra hosszú. Ha a szempontok ütköztetése érdekes lenne, akár el is röppenhetne az a 150 perc, de nem röppen az sehova, sóba betonozott csigaként vonaglik egyhelyben. Nagyjából ugyanazt az eseménysort nézzük végig háromszor, a nézőpontokból fakadó, amúgy nyilvánvaló különbségeket pedig neonszínű temperával gondosan körbefestik nekünk, nehogy hülyén haljunk meg. A forgatókönyvírók eleve nem tudták eldönteni, hogy akkor most a kortárs dokumentumok utolsó fecnijét is filmre viszik, vagy merészen modernizálják a karaktereket, és egészen új megközelítésben mutatják be az esetet, szakítva magával a történettel, és megpróbálva feltárni a lelki mozgatórugókat. Megcsinálták tehát mind a kettőt, aminek az lett a nettó végeredménye, hogy nagyon részletesen kidolgozott francia középkori ruhákban nagyon részletesen kidolgozott francia középkori hátterek előtt néhány amerikai színész elbábozza a kedves nézőnek, milyen szar volt a nőknek a patriarchális középkorban, és ez milyen sok vonatkozásban igaz még ma is. Ami igaz is, csak jelen esetben kínosan rosszul van tálalva. Az egésznek a végére pedig odabiggyesztettek egy húsz perces lovagi párbajt, de olyantot ám, hogy a félbetört kopjafa utolsó miszlikje is pontosan a Jean Froissart korabeli szerző által leírt röppályán mozog, csak az nem derül ki, hogy a nemi erőszak és a női lélek szempontjából nekem miért kell végignéznem premier plánban, hogyan döfnek le valakit a száján keresztül.
Az eredeti sztori és a modern mondanivaló annyira üti egymást, hogy az már nyolc napon túl gyógyul. Már a Farkas gyermekei című tévésorozatnál volt egy olyan benyomásom, hogy Ridley Scott képtelen fékezni magát, és mindent, amit fontos kérdésnek ítél, válogatás, hangsúlyozás és főleg koherencia nélkül szívlapáttal a néző arcába hajigál, a történet hiányosságait és az ásító dramaturgiai űröket szép piros vérrel és levágott végtagokkal töltve ki. Itt is ugyanez történik: nem tudnék így hirtelen olyan nemi erőszakkal kapcsolatos hímsoviniszta undokságot mondani, ami Az utolsó párbajban nem hangzik el. Még csak a jószándékot sem vitatom. A nemi erőszak undorító, a relativizálása még annál is undorítóbb, ez a film viszont ezen az egész problémán egy kicsit sem segít.
A színészek mindent megtesznek, ami tőlük telik, de az agyonszimbolizált, élettelen karakterek alatt összeroppannak. Jodie Comer, aki mindennek a fókuszában áll, központi szerepet kap, csak időt nem. Ben Affleck és Matt Damon klasszikus Ben Affleck és Matt Damon szerepeket alakítanak, csak az előbbi talpig selyemben, az utóbbi meg talpig páncélban. Adam Driver egy pöttyet talán sokoldalúbb színész, ő mind a sok oldalát szépen sorban bemutatja (meg a farkát is, mert kedves, bevállalós ember), hadd örvendezzen a nép.
Az Utolsó párbajnak a kényes téma miatt valószínűleg sokan el fogják nézni, hogy nézhetetlen. Rettentően utálom az aktuális és érzékeny témákat boncolgató művészi alkotásokról szóló hírek alatti obligát odaböfögést, miszerint „ahajapersze, elég ha van benne…. és máris csak dicsérni szabad” (Pontozott rész tetszés szerint kitölthető nemi identitás vagy emberi rassz megnevezésével). Ennél jobban csak egyet utálok. Amikor az odaböfögőnek igaza van.
