Meglehetősen nehéz eldönteni, hogy ez a film valójában hová is sorolandó. Krimi? Hát igen. Hiszen bűntényről van szó: egy fiút elrabolnak. Pszicho-dráma? Hát, az is. Egy kislány látta a rablást, de senki sem hisz neki. Így kell felnőnie. Melodráma? Igen, mindenképpen az. Sok az érzelem, a feldolgozatlan trauma, és van benne zene doszt. De a fenti jelzők egyike sem vonatkozik igazán a filmre. Akkor mi ez?
A történet a múltban kezdődik, amikor Niagara Fallsban egy fiatal fiút elrabolnak, és ennek Abby (Tuppence Middleton – Mank) szemtanúja volt. Abby-nek nem hisznek. Abby elkerül a városból és Abby csak felnőttként tér vissza a városba, még mindig traumatikus emlékekkel gazdagon. Aztán nyomozni kezd. A film valójában arról szól, hogy Abby ügyködése nyomán hogyan feslik fel a múltat eddig takaró függöny. Mert az felfeslik és nagyon sötét dolgokra süt rá a kanadai nap.
Persze ez a napsütés fátyolos. Sőt, egészen sötét. Mert a történet lassú tempóban csordogáló menete csupán díszlet ahhoz, hogy a néző egy másfélórás hangulatfröccsöt kapjon. Ez a film alapjában véve egy hangulat. Furcsa, látomásos (Lynch nem hiába alkotott), sötét, neonfényes jelnetek sora, melyben néha felüti fejét az Atom Egoyan-féle történetvezetés, lélekboncolgatás, és eközben az egész valamire emlékeztet, de senki sem tudja megmondani, hogy mire.
Ez a film nem rossz. Sőt! Egyenesen jó, ha a hangulati elemeket nézzük. De ez a film nem is izgalmas. Egyáltalán nem az. Bár történnek benne olyan események, melyek izgalomra adnak okot, mégsem fél senki igazán, mert ez egy múltbéli nyomozás a jelenben. Egy olyan bűncselekmény feltárása, mely sok évvel ezelőtt történt. Abby nyomoz és megy előre a történet, és a végén kiderül valami. És kész. Ki van derülve az a valami. És a végén van benne csavar, de hogy az értelmes fricska-e vagy csupán egy orrbarúgásnak szánták, az sem dönthető el biztonsággal.
Ismét mondom, ez a film nem rossz. Sőt! Atomszférája van, mellyel nem sok film dicsekedhet. Története van, mely szintén nem minden film sajátja. Határozott képi világa és erőteljes zenéje van, mely igencsak ritka. Mégsem ez az alkotás lényege. A lényeg valahol a hangulat és a történet között van félúton, ahol a történet nem lenne acélos a hangulat nélkül, de a hangulat egy zagyvaság lenne történet hiányában.
Ezzel kell szembesülnie minden nézőnek, aki leül a készüléke elé. Nem rágja majd le a körmét, de mégis ott marad a történet mellett. Persze jobb nem álmosan nekikezdeni a filmnek, mert akkor csak a stáblistára tér magához az ember, de ez sem baj: vannak ilyen filmek. A színészi játék jó. A rendezés furcsa, de korántsem rossz.
Ez a film egy sötét, melodramatikus, vízióktól sem mentes nyomázás története, mely éppúgy kiválthat ellenszenvet a nézőből, mint osztatlan lelkesedést, és hogy ki melyik táborhoz tartozik, azt csak pudingpróbával lehet megállapítani.
És még valami.
Ha valaki David Cronenberget véli felfedezni egy búvár szerepében, akkor nem téved. Tényleg ő az. Most már csak az a kérdés, hogy ki szereti és ki utálja az „öreg” munkásságát.
