Az emberi agy működésének rejtélye a mai napig tudósok százait foglalkoztatja. Nem véletlen, hogy a művészek is kiveszik a részüket ebből a témából. Jelen alkotás is ennek rejtelmeibe nyújt betekintést. Mire képes az emberi agy, ha súlyos trauma éri az embert?
Milyen szunnyadó ösztönöket ébreszthet? Milyen védelmi mechanizmusokkal vértezheti fel az elszenvedő alanyokat? És a néző vajon kibírja-e a végéig ezt az érzelmekre ható ámokfutást? Ezekre a kérdésekre garantáltan választ kapunk a filmből.
Az egyedül álló Pauline (Myléne Farmer) két lányával Beth-el (Crystal Reed, Emilia Jones) és Verával (Anastasia Phillips, Taylor Hickson) elhunyt nagynénje házába költözik. Még azon az estén betörők támadnak rájuk, de Pauline anyai ösztönei erősebbnek bizonyul a támadók fizikális erejénél, így sikerül felülkerekednie rajtuk és mindhárman életben maradnak. Bethnek sikerült feldolgoznia a történteket, amit később meg is írt egy regény formájában, ráadásul sikerkönyv is lett. Míg Paulinet és Verát tovább kísérti a múlt, amin az sem segít, hogy ők házban maradtak a támadás emlékének ellenére. Egy nap Beth kétségbeesett telefont kap testvérétől így kénytelen visszatérni a borzalmak helyszínére. De később rájön, hogy lehet ez nem is volt annyira jó ötlet.
Aki ismeri a francia újhullámot az biztosan összefutott már Pascal Laugier nevével. Ő rendezte a 2008-as Mártírok című filmet, ami egy könyörtelen, nyomasztó, brutális, kínzás pornó. Ugyanezek az ismertető jegyek ennél a filmnél is jelen vannak, viszont itt ezeket nem éreztem öncélúnak, sokkal inkább egy igen radikális eszköznek a rendező kezében, amivel mondandóját és mögöttes gondolatait szándékozik alátámasztani. A különbség a Mártírok és a Ghostland között abban rejlik, hogy jelen darabban van feloldozás a vásznon látott borzalmak után, még az előbbi címnél ez nem történt meg. A színész választás közel tökéletes, a két lány fiatal és idős énjének megformálásra választott színésznők kísértetiesen hasonlítanak egymásra és a játékuk is kimagasló.
Azonban külön kiemelném a (fiatal és felnőtt) Beth-et alakító, Crystal Reed és Emilia Jones játékát, akik mostanáig teljesen ismeretlenek voltak számomra, viszont az eléjük állított feladatokat kifejezetten jól oldották meg, végig hitelesek maradtak a szerepükben. A többi színész is jól szerepelt, bár közel sem voltak olyan maradandóak, mint a fent említett hölgyek. Ez valószínüleg annak tudható be, hogy a legtöbb fókuszt Beth karaktere kapja és a többiek inkább asszisztálnak neki, de vannak olyanok is, akik alulhasználtak és nem tudunk meg róluk érdemben semmit. A fenyegetésről például semmi információt nem kapunk a kinézetükön kívül, ahogy motivációját sem ismerjük meg, ami jócskán levesz az élvezeti értékből.
A Laugier érezhetően a minél nyomasztóbb atmoszféra megteremtésére összpontosított a film elkészítésénél. A moziban szinte érezni lehetett a fokozatosan gyülemlő feszültséget, ahogy percről percre lett egyre könyörtelenebb és brutálisabb az alkotás. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy tini lányok és nők bántalmazása nagyképernyőn jó választás, amikor valamit közölni próbálunk, de ez már a Mártíroknál is többnyire bejött a rendezőnek. Így nem tért el a megszokott recepttől. Sajnálatos módon a film vége felé van két teljesen érthetetlen döntés. Az egyik egy odanem illő zene választás, ami kizökkenti a nézőt, a másik pedig egy indokolatlan Go-Pro használat mindössze tíz másdopercig, aminek a funkcióját még most sem értem. Nagyon erős a film hangulata és több, mint valószínű, hogy sokáig a nézővel marad, ha akarja azt, ha nem. Felőrlik a lelket a vásznon látottak, mert együtt szenved mindenki a főhősökkel, a 91 perces játékidő alatt és a karakterekkel együtt érzi a közönség a meggkönnyebülést, amikor a film véget ér.
