Épphogy megjelent a hangosfilm és virágzásnak indult a filmipar Hollywoodban, rögvest arcon csapta az amerikaiakat is a könyörtelen valóság, azaz a világválság. A legnagyobb filmvállalatok vezetői próbálták életben tartani a kifulladni látszó bevételi forrásaikat fizetéscsökkentéssel, kenőpénzekkel és egyéb rafinált módszerekkel. Egy ilyen világban nehéz embernek maradni. Manknak mégis sikerült a maga bicskanyitogató módján.
A film Herman Jacob Mankiewicz életét dolgozza fel, aki eleinte drámakritikusként tevékenykedett, később viszont forgatókönyvíróként vált híressé, sokak szemében viszont a viselkedése miatt hírhedté. Nem lehetett elmenni a neve mellett a harmincas évek Amerikájában: ha valaki meghallotta a Mankiewicz nevet, felcsillant a szeme és elmosolyodott vagy undorodó grimaszba rándult az arca. Hiszen őt csak imádni, vagy utálni lehetett. Aranyközépút nem létezett. Nyers volt, őszinte és szókimondó, amivel kellőképp borzolta a kedélyeket, ezekre a tulajdonságaira pedig rátett még egy lapáttal az alkohol iránti függősége.
Az alkotást David Fincher rendezte, aki többek között olyan remekművek rendezője még, mint például a Hetedik, a Harcosok klubja, valamint a Benjamin Button különös élete. A forgatókönyvet az édesapja, Jack Fincher írta, a filmben pedig visszaköszön a rendező jellegzetes kézjegye, ugyanis a Mank sem mentes a sötét, olykor misztikusságig is elmenő hangulattól.
Az alkotás folyamatosan ugrál az időben, jelen és múlt között lavíroz, de ez kicsit sem zavaró módon történik, hiszen mindegyik helyszín- és időpontváltás ki van hangsúlyozva. Forgatókönyvszerűen, írógépes betűtípussal van feltűntetve a váltás, a folyamatos flashbackek pedig darabkáról darabkára segítik elő a jobb megértést a néző számára, hiszen minden egyes visszaugrással több kirakós kerül a helyére Mank életével kapcsolatban, amit aztán beleír az Orson Welles számára készülő forgatókönyvébe. Bár mindezt próbálja tagadni, mindenki számára világos, hogy saját életéből merített, hiszen akikről mintázta a karaktereket, azok mind magukra ismernek a cselekményben.
Láthattuk már a régmúlt idők Hollywoodjának filmiparát visszatekintőlegesen a jelenből például a Volt egyszer egy… Hollywood-ban, de a Mank egy újabb nézőpontot ad. Szó sincs fényűzésről – a főszereplő szempontjából legalábbis semmiképp sem –, Mank lejtmenetét követhetjük szemmel, valamint Hollywood a rútabb oldaláról mutatkozik meg, nem spórolva ki semmilyen mocskot, árulást vagy kapzsiságot. Éppen emiatt az őszinte és csupasz megjelenítés miatt volt egy remek ötlet rásegíteni a komor hangulatra a fekete-fehér színvilággal.
Mank karaktere sokoldalú. Ami a szívén, az a száján, s olyan lazán és megbotránkoztatón nyilvánul meg, ami valakinél egyből kicsapja a biztosítékot, másnak viszont egyből a szívébe férkőzik ezzel. Fanyar humora és nyers őszintesége sokszor bajba sodorja, de nem lehet nem kedvelni a karakterét, mert mindezek mellett jószívű, segítőkész, szórakoztató és nem mellesleg elképesztően tehetséges. Kiállhatatlan modorával viszont ő maga is tisztában van, például folyamatosan azt kérdezgeti a feleségétől, hogy miért viseli el őt, valamint, hogy hogy szeretheti őt egyáltalán.
Az egész film csak úgy csöpög az iróniától és a szarkazmustól. Az egyik legmeglepőbb és legmegmosolyogtatóbb jelenet számomra viszont az volt, amikor maga a főszereplő úgy nyilatkozott a forgatókönyve kapcsán, hogy nem lehet belesűríteni egy karakter életét két órába, az alkotás maga pedig ezt mégis megpróbálta, hiszen Mank életét majdnem pontosan két órába próbálták belepasszírozni.
A film jelenéig szinte teljesen kiégett Manknak már nincs vesztenivalója, így szinte teljes hidegvérrel áll Orson Welles elé, aki számára az Aranypolgár forgatókönyvét írta két hónapon keresztül. Azt kéri a rendezőtől, hogy tüntesse fel az ő nevét is a stáblistában, hiába szól másképp a szerződés, amit aláírt. És bár Orson eleinte egyáltalán nem örül az ötletnek, végül belemegy; ezzel pedig megadja a lehetőséget Manknak is, hogy profitáljon az aztán elkészült remekműből. Hiszen az Aranypolgár tagadhatatlanul jó alkotás, ezt pedig mi sem támasztja alá jobban, mint a rengeteg díj, amivel jutalmazták. Amikor pedig Mank átveszi a forgatókönyvért járó kitüntetést, hozzáteszi, hogy úgy veszi át, mint ahogy a forgatókönyvet is írta: egyedül. Hiába szerepel mellette társíróként Orson Welles neve is.
A színészi alakítások zseniálisak, főleg a főszereplőt alakító Gary Oldman, akihez remekül illett Mank szerepe. A Marion Davies-t játszó Amanda Seyfried kellőképp visszaadta a butácskának és naivnak tűnő fiatal, elkényeztetett és elbűvölő lány szerepét, akiről végül kiderült, hogy intelligens, talpraesett és szellemes is. Lily Collins-nak egészen hálás szerep jutott, hiszen a higgadt, visszafogott és okos nő szerepében szinte tündökölt, Tom Burke-höz pedig igencsak illett a saját tehetségével nagyon is tisztában lévő, kissé arrogáns Orson Welles szerepe.
Összességében a film egy összetett és profi alkotás, kifogástalan képi világgal, kitűnő szereplőgárdával, príma filmes megoldásokkal és ötletes tagolással.
