Ki lehet mondani, hogy a maffiáról közel mindent elmeséltek már. Mégis lehet újat mutatni, mert Japán neonfényben úszó városainak árnyékában a maffia is más. Az ördög pedig ebben az esetben is a részletek kidolgozottságában és megvalósításában rejlik.
Történetünk szerint a 90-es évek Japánjában járunk, ahol Jake Adelstein (Ansel Elgort) útját követjük nyomon, aki a Missouri egyetemen eltöltött első éve után ösztöndíjjal a felkelő nap országába utazott, hogy ott japán irodalmat hallgasson és kint is ragadt egy életre. A sorozat ott veszi fel a fonalat, hogy főhősünk bekerül a szigetország egyik legnagyobb napilapjához. Ő az első külföldi, akinek ez sikerül és bűnügyi újságíróként rögtön bele is veti magát a Tokiói életbe, ahol már elsőre olyan ügybe üti bele az orrát, aminek szálai a jakuzáig vezetnek.
Ez a produkció Adelstein Tokió Vice – Egy újságíró a japán maffia hálójában címet viselő, már magyarul is beszerezhető memoárján alapul. Az executive producer és egyben a pilot rendezője, pedig nem más, mint Michael Mann, aki zsarusorozatok írásával kezdte karrierjét majd később olyan mesterműveket rendezett, mint például a Szemtől Szemben vagy az Oscar-díjas Az utolsó mohikán. Minden feltétel adott, ahhoz, hogy egy bitangerős alkotást kapjunk.
A mű bár lassan kezd és komótosan kimérten építkezik eleinte, de ezt mégsem lehet hibának felróni hiszen az ázsiai környezet, valamint a nyelvek és kultúrák keveredése egy olyan atmoszférát teremt, ami könnyen berántja a nézőt. Teljességgel kijelenthető, hogy átitatja az alkotást a szigetország szokásrendszere és kultúrája, aminek ábrázolását és bemutatását csak dicsérni lehet. Hiszen nem felszínes, hanem rögtön beledob minket a mélyvízbe.
Adelsteint lenézik nagyjából mindenért, mert fehér, mert zsidó, mert nem érti a társadalmi normákat és ezáltal eleinte folyamatosan küzd, azért, hogy érvényesüljön. Viszont kemény fából faragták és kitartóan dolgozik, hogy bebizonyítsa rátermetségét. A cselekmény hamar összeereszti a legfontosabb karaktereket és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a japán detektív és a sztorik után kutató újságíró, a rivális jakuza klánok között folyó összetűzés kereszttüzében találja magát. Tapintható a feszültség, és látszólag mindenki próbálja a macsó nagymenő benyomását kelteni, de emögött valójában a japán kultúrára jellemző visszafogottság, tiszteletadás és hierarchikus rendszer lapul meg.
A Tokyo Vice legnagyobb erénye, amivel ott tudja tartani a nézőt a képernyő előtt, hogy a sztori több szálon fut, amik időnként keresztezik egymást, mégis különállóan is megvan a maguk jelentősége és súlya. Minden mellékszereplő precízen kidolgozott saját háttértörténettel és drámával rendelkezik. Még a legjobb barátnő sablonkarakterének is tragikus sors jutott. A legfontosabb személy egyértelműn Jake, mégsem mondhatom ki azt, hogy ő az egyetlen és érinthetetlen kulcsfigura, mert minden főszál fontos karaktere nagy szerepet kap. Na, de kikről is van itt szó? Leginkább három fiatal hős köré koncentrálódik a történet, amit végig követhetünk. Adelstein, az újságíró, Szató, a jakuza és Samantha van a fősodorban, akinek a munkája egy gésákéhoz hasonlatos tevékenység, ami során különböző rítusokkal szórakoztatja a férfiakat egy éjszakai klubban, de nem kell lefeküdnie velük.
Mindhárom karakter történetszála nagyon vaskos és erősen összefonódik. Szató figurája a mű egyik, hanem a legnagyobb erőssége. Egy igazi érzőszívű, tragikus hős, akit rossz útra sodort az élet és ő alkalmazkodott. A rémisztő démonai ellenére nem lehet nem szeretni, még úgyis, hogy tudjuk azt, hogy teljes gázzal száguld a végzete felé, ennek ellenére mi ígyis drukkolunk neki. Samantha (Rachel Keller) a nő, aki apja elől menekülve kezd új életet Japánban és megvan benne az amerikai mentalitás, mint például a szemérmetlen, törtető ambíció és a jég hátán is megélés, miközben tiszteli és csodálja a japán hagyományokat. Idővel pedig teljesen beleolvad ebbe a közegbe. Jake, pedig a fáradhatatlan oknyomozó újságíró, aki végig rángatja az oroszlán bajszát, hogy megírhassa a nagy sztoriját, amivel igazán beindulhat a karrierje.
Összességében azt tudom, mondani, hogy a Tokyo Vice, már most az év egyik legerősebb sorozata és egyszerűen nem tud hibázni. A sztori folyamatosan dobálja nekünk a nagyobbnál nagyobb csavarokat és részről részre fokozódnak az izgalmak. Az operatőri munka kiváló. A színészek elképesztően profi módon töltik meg élettel a karaktereket még a legkisebb mellékszerepekben is. A forgatókönyv pedig végre feltépi azt az idilli képet, ami él a fejünkben a felkelő nap országáról és benéz a felszín alá. Megmerítkezünk a japán éjszakákban és a szervezett bűnözés mocskos világában is. A tét pedig egyre nő, hogy az utolsó részben jó néhány baromi erős cliffhangerrel gyomron vágjanak minket a készítők, ami után majd akarva-akaratlanul is tűkön ülve várjuk a második évadot.
