Most, hogy a The Ocean a napokban bejelentette a következő albumát (meglepő módon Phanerozoic II, váratlan fordulat), elővettem a legutolsó, 2018-as megjelenésüket. No de mire is számíthat az egyszeri hallgató egy olyan bandától, akik korábban már egy dupla album keretében taglalták a keresztény egyház viselt dolgait (Anthropocentric + Heliocentric, 2010), majd az óceán rétegződései szerint tagoltak egy teljes korongot? (Pelagial, 2013) Hát írnak egy lemezsorozatot a földtörténeti korszakokróll!
A nyitó The Cambrian Explosion és Cambrian II: Eternal Recurrence tulajdonképpen egy audió track is lehetne, olyan szorosan egymásba fonódnak, ezzel lehozva az utóbbi tíz év egyik leghatásosabb nyitányát metálzenei körökben. A lebegős szintitéma kellőképpen megalapozza a hangulatot Loïc Rossetti legelső üvöltéséig, ami olyan szépen van megalapozva, hogy egyszerűen nem tud nem a hallgató arcába robbanni. Ugyan nem szokásom egyéni teljesítményeket méltatni, viszont a zenekar egyik legjobb húzásának tartom, hogy beszervezték Rosetti-t. Legyen szó a legkeményebb üvöltésről vagy egy melodikus, halk szólamról, a frontember hangja mindig élvezetes és változatos marad, anélkül, hogy bármilyen giccsparádéval megpróbálná a háttérbe szorítani társait.
Robin Staps szövegei meglepően koherensek az adott témában, mindezt úgy, hogy helyenként kifejezetten értékes analógiával él a jelen hétköznapjaivalkapcsolatban. Egyszerre szolgálnak egyszerűsített tananyagként és érdekes olvasgatnivalóként, ami már önmagában nem kis teljesítmény
A Devonian: Nascent című dalban már itt is közreműködik Jonas Renkse énekes, a Katatonia zenekarból, de ahogyan azt már a Jurassic/Cretaceous esetében is sérelmeztem, a hangfekvése nagyon közel esik Rosetti-éhez, így a vendég szerepeltetése nem sikerül olyan ütősre, túlságosan beleül a zenébe. Ami a keverést illeti, már ezen a lemezen is gyakori hiba, hogy elveszik a lábdob a mixben és túlságosan tolakodóak a gitárok, a billentyűk és a szintetizátor pad-ek ellenben nagyon szépen dolgoznak az összképben, szépen sikerült megtalálni a helyüket.
Ugyan nagy kedvencem a The Ocean, de régóta gondolom úgy, hogy a saját arroganciájuk tartja őket vissza az igazi nagyságtól, egyszer szívesen meghallgatnám őket egy olyan anyag keretei között, ahol nem egy bizonyos elit réteget próbálnak megcélozni. (Komolyan, írjon egy e-mailt a szerkesztőségnek, aki kifejezetten kíváncsi egy lemezre a tektonikus lemezek mozgásáról. A résztvevők között kisorsolunk három kőzetmintát a Yellowstone Parkból.) Szerencsére sok szempontból rendben van a Phanerozoic I, jók a design elemek, a zenészek profik, mint mindig és az említett hibáktól eltekintve a keverés is rendben van.
