A Tőrbe ejtve alkotói huszonegyre húztak lapot, mikor az első rész sikerét meglovagolva elkészítették az Üveghagymát. Mert mit lehetett még itt fokozni? Még több sztárt zsúfolni a szereplőgárdába? Építeni egy még nagyobb és még lélegzetelállítóbb díszletet? Még egyet csavarni egy gyilkossági rejtélyen? Igen, igen, és igen.
Egy excentrikus pénzember (Edward Norton) kitalálja, hogy barátait (inkább üzletfeleit)(inkább lekötelezettjeit)(inkább ellenségeit) meglepi egy jó kis nyomozós játékkal. Meg is hívja őket szerény privát szigetére, de nem feltétlenül a legkellemesebb meglepetésére a vendégsereggel együtt megérkezik Benoit Blanc, a Nagy Detektív is (Daniel Craig), aki hangosan körberöhögi az egész úgynevezett rejtélyt meg az unatkozó, idióta milliomosokat. Tiszta szerencse, hogy történik egy valódi gyilkosság is.
A Glass Onion – ha ez esetleg nem volt meg az olvasónak – egy régi Beatles szám, el is hangzik a film végén. John Lennon eredetileg azért írta, hogy elegánsan beszóljon mindazoknak, akik a bandát a munkássága helyett az félig (sem) igaz sajtóhírek és pletykák alapján ítélték meg. Minden sora utalás egy-egy Beatles korábbi számra, teljes egészében pedig egy bizonyos „ezt nektek” üzenetet közvetít, megfejelve mindezt az átlátszónak tűnő, de minden képet reménytelenül eltorzító üveghagyma igazán jól sikerült költői képével. Nagy ember vót ez a John Lennon, na. A film pontosan ugyanilyen. Beszólogat, tele van utalásokkal, és nagy piros betűkkel keresztben rá van írva, hogy ezt nektek: az alkotók egy kellemesen nagy halom pénz tetejéről üzenik, hogy nekik tök mindegy, ki mit várt a folytatástól. Miközben az Üveghagyma bizonyos elemeiben nyilván hasonlít a Nagy Elődre (hiszen van gyilkosság, és van egy különc figura, aki majd jól kinyomozza), hangulatát és hangsúlyait tekintve teljesen más.
A Tőrbe ejtve az ódon kúriával és a szövevényes családi viszályokkal egyértelműen Agatha Christie és vidéke előtt hajt fejet. Az Üveghagyma ehhez képest egy sci-fi, teljesen valószínűtlen díszletekkel és ruhákkal, szilárd hidrogénnel és hasonlókkal, a szereplők viszonyrendszerét pedig üzleti titkok és merész pénzmozgások határozzák meg. Fontos szerepet játszik az internetes kultúra, számos kikacsintást láthatunk a jelenleg aktív idióta milliomosokra, megjelenik a Covid járvány stb. Itt a forgatókönyvíró-rendező Rian Johnson huszonegyre tényleg egy makk ászt húzott, nem hiszem, hogy bárki ilyesmire számított volna.
A színészek kiválóan, bár kissé csuklóból teszik a dolgukat. Dave Bautista már megint Drax, Edward Norton már megint Edward Norton, Daniel Craig-nek is összesen két öltönye van, az egyik a James Bond, a másik a Hadd Hangsúlyozzam Ki Itt és Most Nagyon Egyértelműen, hogy Ez itt Nem a James Bond, nyilván az utóbbit viseli. Ezzel nincs is semmi gond, minden alakítás tökéletesen megfelel a könnyed szórakoztatás igényeinek, akkor is, ha muszáj megjegyeznem, hogy az előző rézhez képest az itt bemutatott karakterek sokkal inkább karikatúrák, mint emberek. Nekem a poénok is tetszettek. Az Üveghagyma vidámabb hangulatú, mint a Tőrbe ejtve, sokkal színesebb, sokkal kavargóbb – jóval sekélyesebb is, de szerintem ez elnézhető neki. Érdekes egyébként, hogy csöpp hazánkban az Üveghagyma körül milyen intenzív gyűlöletkultúra alakult ki alig néhány nap alatt a közönség körében (a kritikusok amúgy jobbára szerették). A legtöbben nem tudták megemészteni, hogy a híres detektív (akinek, mint tudjuk, James Bond öltönye is van) meleg. Engem maga a tény nem hozott lázba, a tálalása viszont határozottan „ezt a kötelező kört is letudtuk” jellegű.
A sztori egy picit csikorgott, a végkifejlet bombasztikus, de nem katartikus: az üveghagyma rétegei mintha kicsit túl sok felé szórnák a fényt. Nem vagyok benne biztos, hogy ha nagyon gondosan visszafejteném az összes szálat, akkor valóban összeállna a kép, de csak ezért nem fogom még egyszer megnézni a filmet: jó volt, aranyos volt, egyszer elég volt, főleg egy vaddisznóval jóllakatott anakondát idéző hossza és tempója miatt.
