Dögunalom: Twenty One Pilots – Scaled and Icy (Fueled By Ramen, 2021) albumkritika

A Twenty One Pilots nagyon népszerű lett a Blurryface-nek köszönhetően, ami szakított az addigi túlságosan vidám zenéjükkel. A szövegeik általában sötétebb témákat dolgoztak fel, a zene pedig ezzel teljesen szembement. Amint sikerült a hangzást a dalszöveghez igazítani, be is robbantak a mainstreambe, ezt a stílusukat pedig tökéletesítették a Trench-en. Hatodik albumukon pedig fejlődés helyett tettek három lépést visszafelé.

Nem feltétlen baj az, ha a zene és a szöveg ellenpontozza egymást, sőt sok, baromi jó ilyen szám van, gondoljunk csak a Pumped Up Kicks-re. A különbség az, hogy a Foster the People albuma nem unalmas. Az unalmasnál pedig még a rossz is jobb. A Scaled and Icy nagy része viszont szó szerint úgy hangzik, mintha reklámzene lenne.

Az első számban, a Good Day-benkonkrétan annyira túl van tolva a boldog hangulat, hogy ha valaki azt mondaná, ez AJR, el is hinném. Persze kapunk mellé nehéz kérdéseket feszegető szöveget, de a zene miatt nem lehet komolyan venni. Ezt követi a Choker, ami egy kicsit javít a helyzeten. Minden tekintetben a banda korai albumaira emlékeztet, aminek lehet, néhányan örülni fognak, de egyszerűen se régen, se most nem illik hozzájuk ez a hangzás. A következő Shy Away kicsit szintipopos pop rock, ami ugyanolyan, mint bármelyik másik, hasonló stílusú szám. Ez a pontos ellentéte az eddigi „yo, ezt sosem fogják játszani a rádiók” mentalitásnak. Nem mintha a régebbieket nem játszották volna, de itt már megspórolták maguknak a gondolkodást és csak felnyitották a „Hogyan írjunk rádióbarát zenét?” című könyvet és lépésről lépésre követték az instrukciókat. A negyedik szám, a The Outside első két sora tökéletesen megfogalmazza milyen ezt az albumot hallgatni eddig:

 „Már most unom magam
 Biztosan láttam ezt már valahol” 

Bizony az eddigi, nagyjából tíz perc elég fantáziátlan volt, de a The Outside az első érdekes dal az albumon. Nem egy műalkotás, de az előzők után már egy egyszerű popszámnak is örülök, és mit ne mondjak, ez tényleg egy egyszerű (de hatásos) popszám. Szép munka!

Nem örülhetünk sokáig, mert a következő dallal, a Saturday-jel kezdődik meg az igazi fájdalom. Látom magam előtt, ahogy minden egyes ruhaboltban ezt kell majd hallgatni a következő két évben. A szám második felében lévő szünet pedig annyira rosszul van kivitelezve, hogy amikor először hallottam, azt hittem, megszakadt az internetkapcsolatom, és le kellett ellenőriznem több helyen is, hogy ez biztosan direkt van-e így. A következő négy szám pedig olyan unalmas lett, hogy szó szerint semmire nem emlékszem belőlük, és nem is érzem úgy, hogy fel kéne frissítenem a memóriám. De az album végére valahogy csoda történt, és a félórányi H&M háttérzene után végre valami értékeset is kapunk. A No Chances-en nemcsak hogy visszatérnek a sötét hangulathoz, amihez sokkal jobban értenek, de még egy kórust is felhasználtak a refrénhez, ami egy nagyon érdekes atmoszférát ad a dalnak. Végül pedig jön a Redecorate a hárfa alapú beatjével. Ez egy tökéletes lezárás lenne, ha az album többi része is legalább az utolsó két dal szintjén lenne.

Ez az egyik legunalmasabb album, amit az utóbbi időben hallottam. Ha többet várunk egy albumtól, minthogy csak menjen valami a háttérben, akkor ezt messziről el kell kerülni. Csak az utolsó két számot érdemes meghallgatni, meg talán még a The Outside-ot. Nagy csalódás, mert bár a Blurryface nem volt a kedvencem, voltak rajta jó számok, az utána megjelent Trench pedig meglepően jó volt. A Scaled and Icy viszont iszonyú messze van ezek színvonalától.

Friss

Szabó János emlék fragmentumai

Szabó János 1967-ben fejezte be tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Barcsay Jenőtől, Konecsni Györgytől,...

Mindenki odavan a Top Gun: Maverickért

A cannes-i fesztiválon ötperces álló ovációval ünnepelték Tom Cruise új szuperprodukcióját, a Top Gun: Mavericket, a sztár pedig...

Viking dráma a javából: Az Északi kritika (The Northman – 2022)

Robert Eggers már első mozijával feltette magát a filmezés térképére. A 2015-ös A Boszorkány...

Az utolsó Halloween-filmen, lehet, csodálkozni fognak a rajongók

Lehet, hogy Stephen King is bele fog kavarni az utolsó Halloween-filmbe, ezzel még kegyetlenebb véget...
Rigó Péter
Rigó Péter
Sorsfordító volt, amikor gyerekként megnéztem a Donnie Darko-t, és amikor először elindítottam az Underground 2-t. Innentől kezdtek el igazán érdekelni a filmek és a zenék. Azóta nem telik el nap anélkül, hogy ne néznék vagy hallgatnék valami újat.

Hasonlóak

A tökéletes öndefiníció: All Machines Will Fail: And We (2022) kritika

Végre megjelent az All Machines Will Fail debütlemeze és iszonyatos erővel ránt a mélybe. Az...

Noir és modern metál: Kajgūn – Daogoad (2022) kritika

Mi történik, ha bezárunk négy profi zenészt egy stúdióba improvizálni? Megszületik egy Kajgūn lemez. Hiába...

Merülés a világűrbe: The Universe is an Ocean (2021, The Swamp Records/Addicted Label) albumkritika

A The Universe is an Ocean egy egészen új szóló formáció, melyben Söptei Balázs...