Kevés olyan film, pláne sorozat van, amit az ún. mozaikcsalád képes együtt nézni. A The Last of Us sem ilyen. Kár, mert ettől szerencsésebben a csillagok soha nem fognak együtt állni: a lányaim imádják az eredeti számítógépes játékot, én imádom a Pedro Pascalt, a párkapcsolatnak meg teljesen mindegy, hogy min alszik (de egyébként, amikor mondjuk ébren van, szereti a zombis filmeket). Az undok fiatalok persze úgy döntöttek, hogy helyettünk inkább a gamer baráti körükkel fognak tévét nézni, minket meg kilapátoltak a szobából, de mindezektől függetlenül megállapítható, hogy a Last of Us azon nem túl gyakori alkotások egyike, melyek egyszerre több korosztályt is képesek sikeresen megszólítani.
A 2013-ban megjelent sikerjáték sztoriján alapuló történetben a zombi-apokalipszis közepette valaki rejtélyes okokból immunis marad a kórságra, tehát az ő kezében (vérében stb.) van az emberiség sorsa. A zombulás oka ebben a narratívában egy gomba, az ügyeletes megváltó pedig egy Ellie nevű tinilány (Bella Ramsey – Trónok harca), akit el kell juttatni az tudósokhoz. Joel (Pedro Pascal – The Mandalorian, Trónok harca), a tragikus múltú és nem kevésbé tragikus jelenű marcona harcos szinte véletlenül csöppen az egész történetbe, és igazából esze ágában nincs a nagyszájú, kelletlen tinilánnyal átmasírozni zombiföldén, ahol ráadásul a túlélők is egymással marakodó frakciókat alkotnak. Az antipátia nyilván nem tart soká, azt pedig a játék közelebbi ismerete nélkül, rögtön így a harmadik rész táján komolyabb összegekbe le merném fogadni, hogy lesznek még gondok abból, hogy a vakcinagyártás kapcsán pontosan mit és milyen mennyiségben kell eltávolítani egy 40 kilós leánygyermekből.
Ezt a nem túl megrázóan eredeti történetet egészen érdekes dolgok adják el az élőhalottas disztópiák tucatjaitól megfáradt nézőnek. A sorozat egyik meglepő, máshol nemigen megjelenő motívuma a zombiesztétikum. Nyilván vannak olyanok, akik elátkozzák az egész koncepciót a szivárványszín gumijelmezekbe bújtatott mozgásművészekkel, de tagadhatatlan, hogy a gombák által megszállt, apránként „kivirágzó” emberi testek izgalmas újdonságot képviselnek a lógó belű, kifittyedt szemű, proli zombikhoz képest. (A játék zombitípusai közül egyelőre a még viszonylag emberszerű runnert és a hallás alapján tájékozódó, félelmetes mozgású clickert lehetett beazonosítani). Az alkotók szerint a világ akkor is szép hely, ha amúgy az emberi fajnak kicsengettek: nem csak a nézők, hanem a karakterek is rácsodálkoznak időnként a nagyvárosok felséges romjaira és ezek kontrasztjaként az újjászülető erdőkre-mezőkre, ami szintén nem túl gyakori a standard holivúdi túlélő esetében.
A másik értéknövelő tényező egy bizonyos nehezen megfogható humánus megközelítés a bélfürdő közepette, amit már ez eredeti játéknál is sokan dicsértek. Természetesen mind a játék, mind a tévés produkció professzionális kereskedelmi termék, számos jól bevált véres/porcukros klisével, valahogy mégis mintha kevésbé lenne gépies, mint a sorozatgyártott sorozatok. A Last of Us világában egyelőre nagyon kevés emberrel találkozhattunk (hiszen a fajunk utolsó egyedeiről van szó, ugyebár), amitől a messziről menetelős-hentelős klasszikusnak tűnő alkotásnak időnként meglepően családias hangulata támad.
Itt azonnal rá is térhetünk az „átlagos” pozitívumokra. A sorozat színészei valamennyien kiválóak. A Mandalorian óta tudjuk, hogy Pedro Pascalt az isten is mogorva, de csupaszív apafigurának teremtette, aki tetőtől talpig alufóliába csomagolva is képes tökéletesen átadni egy egész sor nehezen eljátszható érzelmet, pusztán a hangjával és a mozdulataival. Erős kritikai érzékkel megáldott gyermekeim szerint Pascal a „szipogó apakomplexusos kislánykák” kedvence, és mielőtt a sorozat kijött volna, több más rajongóval együtt nagyon fújtak rá, de még ők is elismerik, hogy jó választás volt (ha nem a legjobb), fenntartva, hogy nyilván kicsit mást hoz ki a karakterből, mint amihez a játékosok hozzászoktak.
A Trónok harcában a Medve-sziget páncélban masírozó tízéves úrnőjét alakító Bella Ramsey-re a gamerek eleinte talán még Pascal-nál is jobban haragudtak. Tény, hogy Ramsey „jóllakott óvodás” kinézetétől elég nehéz elvonatkoztatni egy olyan világban, ahol a leszopogatott parizerhéjat is élelmiszerjegyre adják, és az is tény, hogy Ellie a sorozatban sokkal intenzívebben undok, és sokkal kevésbé szerethető, mint a játékban. A harmadik tény meg az, hogy az átlagos tini-fantasyk nem kevésbé átlagos törpeagyú-gigapofájú HP hősnőivel egy ideje elég sok nézőnek csordultig tele van a háta. Ugyanakkor három rész alatt a Last of Us két főszereplője közti szeretet-gyűlölet dinamika szerintem egész szépen fejlődött, és relatíve sok árnyalatot felvonultatott, mindez pedig nem csak Pedro Pascal érdeme. Egyébként Ramsey a karakter pszichopata vonatkozásait is jól hozza.
A sorozat telitalálata viszont Tess (Anna Torv – Rejtély), Morcos Joel nem kevésbé morcos partnere. Torv megold egy dilemmát, ami számos fiatalabb és több műanyagot tartalmazó kolléganője számára megléphetetlen akadálynak bizonyul: kemény harcosként és túlélésre szakosodott szélhámosként is hiteles női figura marad.
A harmadik rész kimondottan azoknak szól, akik a játékban megszerették a Bill+Frank párost (illetve hát Billt) és kíváncsiak voltak a történetükre. Nick Offerman és Murray Bartlett kedvesen és jól alakítják a civilizáció összeomlását túlélő meleg párt, de az epizódot agyondicsérő kritikákkal kissé szembe menve annyit megjegyeznék, hogy ha történetesen egy férfi-nő párost látnánk, akkor valószínűleg repkednének az olyan toposzok, hogy „toxikus kapcsolat” meg „megalázó nemi szerepek” meg „1920-as éveket idéző, erőltetett giccs”. Ezzel együtt az embergyűlölő gourmand és a hétköznapi rítusok fontosságát mindig a helyén kezelő filantrop alkotta kettős érdekes színfolt a túlélési stratégiák tengerében.
Ami a játék és az adaptáció konkrét, apró részletekbe menő összehasonlítását illeti, ettől eltekintenék, gondolom senkit nem ér meglepetésként, hogy tízórás walkthrough helyett egy filmsorozatot lát. Amúgy tömérdek információm lehetne a témáról, mert az ivadékaim és tettestársaik alkotta filmklub úgy üvölt tévénézés közben, mint egy vagon sakál, ex-biológusként annyi mindenesetre megmaradt, hogy a zombigomba eredetileg szépen, korrekten spórákkal szaporodott, míg a tévében úgynevezett „galóca-pornót” láthatunk (ezt se én találtam ki…), vagyis a fertőzöttek mindenféle nyílásain gombafonalak hajtanak ki, melyek aktívan keresik a következő gazdát. Ezzel az alkotók bemutatják a szükséges áldozatot a gusztustalanság oltárán, viszont egy adag izgalom elvész a koncepcióból, hiszen a láthatatlan gyilkos spórákkal ellentétben a fonalak csak közvetlen közelről működnek. (Persze nem lehetett elvárni, hogy az epizódonként 600 ezer dollárt kereső Pascalt a játékidő háromnegyedében az arcára húzott nejlonzacskóval mutogassák.)
A Last of Us-nak nyilván megvannak a maga hibái. Egyelőre nem nagyon derült ki, pontosan milyen elveket képviselnek az egymásnak feszülő politikai irányzatok, azon kívül, hogy több ezer egészséges embert elővigyázatosságból legyilkolni = rossz. Apróbb logikai buktatók akciózás közben is előfordulnak, nincs például az a dramaturgiai feszültség, ami nekem indokolni tudná, hogy valaki fél órát vacakol egy öngyújtóval a benzintenger közepén, hogy egy raklap zombit magával vihessen a halálba, miközben a szó legszorosabb értelmében halmokban hevernek körülötte a kézigránátok. Hogy a történet koherenciája és ritmusa milyen, azt csak az évad végén lehet majd méltatni, egyelőre a három rész tempója és hangulata annyira eltérő volt, mintha nem is egy sorozatot alkotnának (és ez nem szükségszerűen rossz!)
Ami biztos: a Last of Us nálunk egyelőre közepeseket és nagyokat egyaránt beszippantott, mindannyian várjuk a következő epizódot.
