Minden sztereotipikus felhang nélkül leszögezhetjük, a skandináv filmek általában igazán egyedi stílust képviselnek. A svéd rendező, Roy Andersson munkássága sem kivétel ez alól. Legújabb filmjével a szerzőiség ritkán látott mélységeibe ereszkedik, közben pedig nagyszabású kísérletet végez.
A Történetek a végtelenségről leginkább egy vers- vagy novellafüzérhez hasonlít. Az első inkább helytálló, a cím ugyanis becsapós. Szó sincs történetekről, sokkal inkább benyomások és pillanatok összessége Andersson filmje. Jeleneteket látunk a jelenkor és a múlt mindennapjaiból, szokatlan és szokványos helyzetekkel találjuk szembe magunkat, hamisítatlan skandináv és végtelenül emberi pillanatoknak vagyunk tanúi. Néha ugyan mosolygunk – sokszor kínunkban –, de nem a humorizálás a legjellemzőbb a filmre. Sokkal inkább – a lehető legjobbféle, szájbarágásmentes – moralizálás zajlik, sokszor remek társadalomkritikával vegyítve.
Ezek ellenére azonban mégsem lesz több Andersson filmje egy érdekes kísérletnél. Egyes jelenetek túlságosan elvontak és értelmezhetetlenek, esetükben az unalomba fulladás fokozott veszélye áll fent. Ezen ráadásul a rendkívül statikus képi világ sem segít. Ez ugyan kölcsönöz egyfajta festményhez hasonló látványvilágot – Pálos Gergely operatőr jóvoltából – az adott jeleneteknek, egy idő után azonban ezek is a monotonitást kezdik fokozni. Szép kikacsintás ez a mindennapjainkra, de ettől függetlenül a filmet nehéz helyzetbe hozza. A hangról, azon belül a zenéről viszont egyértelmű pozitívumként lehet beszélni.
A Történetek a végtelenségről igazán egyedi és újító alkotás, egy egyedi és újító alkotás minden hibájával. Remek alapötlet és gyönyörű társadalomkritika jellemzi, elvontsága és statikussága ugyanakkor a néző tűréshatárát feszegeti. Ez utóbbi sajnos – vagy nem sajnos – nem végtelen, még akkor sem, ha filmekről van szó.
Roy Andersson legújabb filmje kétszeresen is megkísérli a lehetetlent, megpróbál verseket ültetni a vászonra és megpróbálja az emberi lét – gyakran semmitmondó, szürke – pillanatait érdekessé tenni. Majdnem másfél órás próbálkozása végül ugyan mindkét téren kudarcot vall, mégis érdemes adni neki egy esélyt. A skandináv és az experimentális filmek kedvelőinek különösen ajánlott.
