9 C
Budapest
szerda, október 28, 2020
Kezdőlap Filmsomnia Kritikák Viszlát, Christopher Robin (Goodbye Christopher Robin - 2017)

Viszlát, Christopher Robin (Goodbye Christopher Robin – 2017) [Kritika]

A hírnévnek ára van. A populáris siker, kívülről tekintve, rivaldafényt, elismerést, közszeretetet és boldogságot nyújt, de kevesen veszik észre, hogy az egyén mekkora árat fizethet érte. Vannak, akiket magával ragad a rajongás örvénye, és épségben kerülnek ki belőle, míg másokat a halálba kerget a számukra hirtelen érkezett, kezelhetetlen ragyogás. Következményei közvetlen környezetére is roppant mód kihathatnak, berángatva családot és barátokat ebbe a káoszba. A hírnév e jellegzetes jelensége ugyan nem mai, de a XXI. századra a technológia fejlődése, a közösségi média megállíthatatlan terjedése és a rögzített anyagok gyakorlatilag eltörölhetetlen mivolta csak hatványozta az ebből fakadó károkat. A történet nem napjainkban játszódik, de az általa vizsgált problémakör határozottan aktuálissá teszi – még akkor is, ha néhol fókuszát veszti a film.

A Viszlát, Christopher Robin Micimackó létrejöttét meséli el, bemutatva szerzője A. A. Milne és családja életét, miután a népszerű író hazajött az első világháborúból. Milne teljesen kiábrándultan és meggyötörve tér haza, és nyugodtabb élet után kutatva feleségével, Daphnéval, fiával, a címadó Christopher Robinnal, és dadusukkal, Nouval vidékre költözik. Ott töltött idejük gyümölcse a százholdas pagony és lakosai, Róbert Gidát pedig a kisfiú inspirálta. Könyvének hatalmas sikere azonban behálózza, és a gyermek gyerekkorát veszélyezteti. A film igazából egy kosztümös dráma, amely a háborús viszontagságok tükrében ábrázolja egy felsőosztálybeli család sorsát.

A drapp, de mégis éles színekkel fényképezett alkotás szinte állandóan a reményteliséget tükrözi, míg karakterei kissé mesterkélten, tömör, frappáns beszólásokkal kommunikálnak. Domhnall Gleeson és Margot Robbie remekül adja át a kissé rideg, de gyermekét a maga módján szerető szülőket, a film igazi csillagai azonban Kelly Macdonald, mint a dadus, és az ifjú Will Tilston, mint „Róbert Gida”. Tiltson-t egyszerűen öröm nézni. Hihetően, élettel és fantáziával teli bájos gyermek, aki humorral és játékkal viszonyul a világhoz. Tökéletesen adja át zsörtölődését is, ha épp bántja valami, és remekül kelti életre azt a furcsa szituációt, amit egyrészt a váratlan hírnév, másrészt a szülők sajátosan rideg hozzáállása vált ki. Állandó társa pedig dadája, aki végtelenül szereti a kisfiút. Kelly MacDonald ezt a mértéktelen odaadást eleveníti meg. Ugyan a fiú nem az övé, így a komolyabb döntésekben a Milne párra kell hagyatkoznia, mégis mindent megtesz azért, hogy a srác a lehető legszebb gyerekkort élhesse – ez a koncepció pedig MacDonald alakításából tökéletesen átjön.

Gleeson a háború által megviselt, nehezen kötődő és frusztrált írót is kiválóan testesíti meg, aki fokozatosan döbben rá arra, hogy a munka és a szórakozás akár kéz a kézben is járhat. Szigorú, de élcelődő alaptermészete alól időnként kibuknak az érzelmek, és rádöbben arra, hogy azzal, hogy fiát könyvének főszereplőjévé tette, meg is fosztotta egy átlagos, felhőtlen gyerekkortól. A karakter ennek köszönhetően sokkal komplexebb, szemben feleségével. Robbie ugyan szuperül játssza az inkább a nagyváros fényűzésére vágyó, gyermekét időnként és megfelelő távolságról igazán szerető anyát. Mivel Frank Cottrell-Boyce és Simon Vaughan forgatókönyve nem dolgozta ki megfelelően jellemét, így a törődés felbukkanó nyomai kissé furcsán hatnak, hiszen a film jelentős részében negatívabb fényben tűnik fel.

Simon Curtis egy esetenként nagyon szép és fájdalmasan megható filmet rendezett a világ egyik legnépszerűbb gyermekkönyvének létrejöttéről, de kissé bizonytalanul, néhol mesterkélten tette ezt, amitől a történet csak egy jól elkészített sztoriként hathat a sok brit dráma tengerében. Sikertelenül egyensúlyoz az egyenetlenül kidolgozott karakterek, a második világháború közeledő terhe és a mű létrejöttének körülményei között, miközben kiválóan demonstrálja a hírnév fájdalmasan, helyrehozhatatlanul maró hatásait. Mindezt pedig Carter Burwell zenéje folyton melankolikussá, de mégis – talán már kissé szokott módon – optimistává teszi a Viszlát, Christopher Robint. Egy érdekes történet remekül életre keltett karakterekről, amely sokszor esik ugyan a kiszámíthatóság csapdájába, de ettől függetlenül tele van lélekkel, és aktuális mondanivalóval.



Németh Gergő
Németh Gergő
Lelkes amatőrből lett filmkritikus, aki nem csak nézi a filmeket és ír róluk, de gyűjti is azokat. Az Artsomnia oldalán eddig közel 2000 cikk fűződik a nevemhez és reméljük a jövőben ez a szám csak nőni fog. Kedvenc filmek: Harcosok Klubja, Kontroll, Drive - Gázt!, A bárányok hallgatnak, Hetedik, Space Jam, Harry Potter-sorozat... Instagram: https://www.instagram.com/tattooedmoviecollector/
Hírdetés

KI NE HAGYD!