Most kivételesen nem egy klasszikus mozifilmet veszünk górcső alá, hanem a szomszédos Ausztria egyik legellentmondásosabb politikai személyéről, Kurt Waldheim-ről készült dokumentumfilmet. A közéletben jártas olvasók számára Waldheim neve nem csupán az osztrák politikával kapcsolatban mondhat valamit, de ő volt az a politikus, aki 10 évig, 1972-1982 között az ENSZ főtitkára volt.
Magáról a tisztségéről csak úgy nyilatkozott, hogy az ENSZ főtitkáraként nincs felettese, ő a legfelsőbb hatalom. Szemben mondjuk egy miniszterelnökkel, aki felett még áll az államfő továbbá a Parlament. Az addig világ szinten is elismert és megbecsült politikus szinte egyik napról a másikra lett egy sok vitát kavart megosztó személyiség. Elindult az 1986-os osztrák köztársasági elnök címért, amely következtében a személyét érintően kiestek a csontvázak a szekrényből. A Zsidó Világkongresszus tényfeltáró kutatásba kezdett Waldheim előéletét vizsgálva, főként a második világháborút illető szerepvállalását tekintve.
A maga által írt önéletrajzaiból eltűnt 3 év, mely kétségeket, de főleg kérdéseket vetett fel a történelem kutatók számára. Bár érdekes, hogy míg ENSZ főtitkár volt, addig ezek a dolgok miért nem láttak napvilágot – ezt maga Waldheim is felvetette egyik interjúra során. Eltelt lassan 40 év, melyből 10 évet a világ egyik legbefolyásosabb tisztségében töltött el és senki nem kutatott volna utána?! A mai politikai életben erre kevés lenne az esély, hiszen annyira eldurvult a politikai élet a világ minden országában, hogy semmi nem marad titokban. A vád szerint Waldheim egyetemi évei alatt az SA tagjaként részt vett görög zsidók deportálásában, de erre közvetlen bizonyítékot sosem tudtak felhozni ellene.
Maga a film valóban egy klasszikus dokumentumfilm, eredeti videófelvételekkel, bevágásokkal, melyet a rendező, Ruth Beckermann, mint egykori ellenzéki aktivista vett fel és narrátorként mutat be a közel másfélórás tényfeltáró filmben. Beckermann közel 30 év után vette elő a saját videofelvételeit és egykori televíziós felvételekből összeválogatva, majd vágva készített egy olyan anyagot, mely a mai napig beszédtéma. Sokáig úgy volt Ausztria a II. világháborút említve, mint az első áldozata az akkori borzalmaknak, de a filmet nézve lassan ezt a tényt megcáfolni látszanak a bizonyítékok. Érdekes megfigyelni az emberi reakciókat, ki hogyan mit reagál bizonyos vádakra, hogyan próbál terelni vagy menteni magát. Hogyan nézünk szembe a múltunkkal, az egyéni és kollektív felelősségvállalás, hogy mutatkozik meg egy igen komoly témát érintő ügyben.
A Jó estét, Mr. Waldheim! Több díjat is elnyert az elmúlt évben. A 2018-as Berlinale legjobb dokumentumfilmjének járó díjat, valamint az Osztrák Filmdíjat is. Napjainkban a válságkommunikáció egyre nagyobb hangsúlyt kap. Sok cég vagy párt, politikus még mindig nem tudja megfelelően használni, nem véletlen külön szakma foglalkozik ezzel. Waldheim esetében is látjuk, hogy bár megnyerte az osztrák választást, világpolitikai szinten sokat veszített vele mind saját maga, mind az osztrák külpolitika. Érdekes látni, hogy hogyan tudja megosztani egy ország választópolgárjait egy ilyen botrány és felmerül a kérdés, melyik erősebb ilyenkor. A nemzeti öntudat vagy a külföldi politikai nyomás. Mit tesz egy megvádolt politikus és mit tesz az őt vádló ellenzék?! Mi lehet vagy lehetne a legjobb megoldás, hogy egyik vagy másik oldal célt érjen.
