A film láttán nem tudott nem eszembe jutni drága gyermekeim idei március 15-i ünnepsége, melyről a 2. számú drága gyermek azzal tért haza, hogy végre nem a szokásos dalokat meg verseket kellett végig unatkozni, hanem egy színdarabot láthattak, melyben anyuka és az egész ünnepkörből kiábrándult fia azt vitatják meg, miért érdemes – illetve egyáltalán érdemes-e – forradalmat csinálni. „Nem volt rossz ötlet, de nem igazán lehetett érteni, mi történik” fejtegette nekem a gyerek, és elgondolkodva hozzátette „Végül is csak azt az egyet nem tudtam meg, hogy most akkor kell forradalom vagy nem.” Nekem azért elég gyanús, hogy a március 15-i műsort ugyanaz a brigád csinálhatta, mint az Elrabolt világ-ot. Szülőin majd legközelebb megkérdezem, tényleg Rupert Wyatt rendező fizetésére ment-e el az osztálypénzünk, mert akkor többet nem adok be semennyit.
Az Elrabolt világban (nyilván) nem a Habsburg Birodalom ellen kelnek fel a magyarok, hanem hasonló erőviszonyok mellett az ufók ellen az emberek. Egy évtizeddel korábban ugyanis gigászi űrhajók jelentek meg a Földön, melyek tulajdonosai rövid úton lerendezték az olyan jellegű kérdéseket, hogy „Állj, vagy lövök” azzal, hogy néhány órára lekapcsolták az áramot. Közművek és vicces macskák, pláne pornó nélkül a művelt világ nagyjából 10 perc alatt sodródott a tömeges öngyilkosság peremére, de ekkor a megszállók jóindulatúan azt mondták, hogy adjátok nekünk a természeti kincseiteket, onnantól meg azt csináltok, amit akartok. A művelt világ erre azt felelte, hogy persze, tessék, csak folyvást. A film idején tehát ott tartunk, hogy Gabriel (AshtonSanders) egy olyan gyárban dolgozik, ahol a hulladék mobiltelefonokból szorgos kezek az összes személyes adatunkat kigyűjtik és elraktározzák.
A környezetében mindenki lepukkadt, szegény és fásult, miközben a hírekből folyamatosan azt halljuk, hogy megszűnt a bűnözés és lesz szíves mindenki jól érezni magát. A lakosság egyik fele jelent a lakosság másik feléről (és természetesen vica versa), Gabriel pedig a titokzatos Ellenállással szemezget, már csak azért is, mert annak idején a szülei, később pedig egy balul sikerült hősies merénylet során a bátyja (Jonathan Majors) is a megszállók áldozatai lettek. A srácot apja régi rendőr kollégája (John Goodman) próbálja valamiféle helyes irányba terelgetni. Ahogy a film egy önmagát családi egyterűnek képzelő héjas puhatestű tempójával száguld előre, megtudhatjuk, kik vesznek részt az ellenállásban, mi a ravasz tervük, mi történik a ravasz tervvel, mi történik az ellenállókkal, és végül a Nagyszabású Ravasz Tervre is fény derül.
Csak addigra sajnos az úri közönség elalszik. Az Elrabolt világ olyan film, hogy a tévét már az első húsz perc után elkapcsoltam volna, mert semmilyen vonatkozásban nem volt képes lekötni. Önmagában nem gond, hogy a főhősök sorsa egyetlen pillanatra sem érdekel, mert ehhez se a múltjukról, se a jelenükről nem tudtam meg eleget, nem létező karakterekkel pedig a színészek se nagyon tudnak mit kezdeni. Tényleg nem gond, mert a film alapozhatna arra, hogy a hangyák szemszögéből villantja fel a hangyaboly és a kertész harcának grandiőz képét, művészien utalva egymást kölcsönösen kizáró, önmagukban mégis elfogadható igazságokra és komplex történelmi megfontolásokra. De nem villantja, és nem utal. Lehetne mókás eszmefuttatás, ahol a Föld Népe Front folyamatosan azt kérdezgeti, hogy „Mit adtak nekünk az élienek?”. De nem futtat eszmét mókásan. No gond, legyinthetnénk azzal a 21. századi kezünkkel, elég a mindenkit a székbe szögező látványvilág meg a csihipuhi. De se szögezés, se csihi (se puhi). A látványvilág bármelyik gettós-gengszteres filmben ugyanilyen lenne, néhány űrhajó és ronda űrlény jelenti a pluszt. A Megdöbbentő Végkifejlet meg döbbentse meg azt, aki még nem látta a John Goodmant EZZEL az arcával játszani (meg egyáltalán, aki még nem látott mozgóképet életében). A pénzünkért gyakorlatilag semmit nem kapunk.
Hacsak nem azt az érdekes érzést, hogy ha valaha is gyarmatosító élienek érkeznének hozzánk, azok egyből belecsöppennének a tutiba. Akik eddig a Lamborghinijük aranyfelnijéről kokaint szipogó milliárdosoknak dolgoztak nulla pénzért, azok zökkenőmentesen kerülnének át a tüskés-nyálkás berregő idegenek bányász projektjébe, ahol az elnyomás és a szellemi nyomor szemlátomást biológiailag kódolt rendszere készen áll a tetszőleges kizsákmányolók kiszolgálására. Akiknek az az életcélja, hogy tapsoljanak az aktuális megváltónak, a mikrofonba nyáladzó nyakkendős demagóg helyett innentől a tüskés-nyálkás berregő demagógnak tapsolhatnak. Az Elrabolt világ valahogy azzal adja a legtöbbet, amivel a legkevesebbet: nem tudjuk meg, pontosan mi ellen akarnak a hősök annyira fellázadni, mikor az egész élien-alapú rendszer hajszálpontosan olyan, mint az élienmentes elődje volt. Igen, újszerű volt a műsor, meg nem kellett a szokásos sci-fi dalokat és verseket végighallgatni (mármint ha eltekintek mindazoktól az ötletektől, amelyeket az Elrabolt világ más világokból rabolt el). De én is csak azt az egyet nem tudtam meg, hogy akkor most tényleg kellett ezeknek a forradalom, vagy nem.
