Ha valaki olvasta Fredrik Backman „Az ember, akit Ovenak hívnak” cím könyvét, az valószínűleg igazán jól szórakozott, és nagy valószínűséggel az sem sétált ki a mozikból 2015-ben, akik megnézték a Hannes Holm által a regényből rendezett filmet. Talán nem csoda ezek után, hogy a svéd film amerikai remakje is tartotta a színvonalat.
A remake, különösen az amerikai filmiparban, egy igencsak jól használható recept. Vegyünk egy nem honi alkotást, koppintsuk le szó szerint amerikai színészekkel és imádni fogja a nép. A módszer számtalan estben nem válik be igazán. Főként azért, mert az alapanyagból éppen a lényeget hagyják ki, lebutítják, ellaposítják a történetet, vagy ellenkezőleg beletesznek olyasmit, ami ugyan közönségcsali, de semmi keresnivalója nincs a filmben. Szóval „svédelt” változatot csinálnak belőle.
De ez a film valahogy elkerüli a lecsúszás sokszor törvényszerű folyamatát. Az amerikai változat ugyanis nagyjából éppen olyan jó, mint az eredeti. Számos oknak köszönhető ez a „szerencse”. Az egyik az, hogy a rendező az a Marc Forster, aki már nem kis filmekben (Kvantum csendje, Papírsárkányok, Z világháború) bebizonyította, hogy jó a szakmájában. A következő ok, hogy a főszerepet az a Tom Hanks alakítja, akit senkinek sem kell bemutatni, ha jó moziról van szó. ÉS nem csak Tom Hanks, de a Marisol szerepét alakító Mariana Treviño és a többi színész is kiveszi a részét a sikerből. A harmadik és szerintem legnagyobb oka annak, hogy ez a film remekbeszabott lett, az nem más, mint az alázat. Ez a film ugyanis tényleg remake. A szószerinti jelentek köszönnek vissza az eredeti filmből. Nem csak a szavak, de még a kameraállások is megegyeznek időnként. Forster csak annyira nyúlt hozzá az anyaghoz, amennyire feltétlen szükség volt, és ez nagyon jót tett a filmnek. Csupán néhány „kiegészítő” rész kapott helyet a svéd változathoz képest, de ezek sem rontottak a képen, sőt, jobbá tették azt. A film még fényeiben, hangulatában, sőt kellékeiben is megőrizte az eredeti változatot. Ha nem tudnánk, hogy nem svéd, akár oda is képzelhetnénk magunkat.
A történet egyébként igen egyszerű, és a műfajhoz illően meglehetősen banális. Ottó egy morcos, rendmániás, elviselhetetlen öregember, aki feleségét gyászolja. A történet arról szól, hogy miként rángatja vissza őt az életbe egy a lakóparkba költöző bevándorló házaspár. Ennyi és nem több. De ennél nincs is többre szükség, hiszen a film célja, hogy elénk varázsoljon egy kedves, hol mosolyra fakasztó, hol szívszorító történetet. Ezt is teszi minden modorosság nélkül.
Tom Hanks remekül alakítja az undok vénembert. Nem lesz élete mozija ugyan, mert nem kell sok mindent tennie a film alatt, de attól még hozza a színvonalat. Treviño kedves és szintén jól alakít, ahogy a többiek is.
Ove tehát Ottóvá vált, de ennek egyáltalán nem vallotta kárát. Aki tehát szeretne egy kellemes, megfelelően szívet melengető filmre beülni a moziba, az nem fog csalódni. Sőt most már választhat a svéd és az amerikai változat között is, ízlése szerint. Egyikben sem fog csalódni, mert hála az égnek, ezt a filmet tényleg nem akarták átszabni, csak újraalkotni.
