Lukas Dhont filmje nagyon jó, és érdemes rászánni az időt. Írom ezt úgy azonban, hogy én bizony unatkoztam: úgy éreztem, hogy a film nem akar igazán nagyot domborítani. Mintha igazából nem lett volna mondanivalója – pedig nagyon is akadt. Csak épp ez a tartalom csupán a jéghegy csúcsa. Szóval valami olyasmit vállalt a rendező, – tudatosan vagy sem, azt nem tudom – ami az alaptéma nélkül is bevállalós lenne, de így aztán hatványozottan elismerésre méltó. Lukas Dhont nekiállt untatni minket! Egyszerűen minden filmtechnikai manír nélkül kinyitott egy ajtót, amin benézve egy darabig figyelhettük egy lány életét. Egy lányét, aki még fiú.
Larát öccse ébreszti. Finoman fújja az arcát, igazán gyengéden próbálja ébredésre bírni. Megszokottnak, már rutinosnak tűnik így a reggel. Szeretetteljes birkózás ez. A testvéri szeretet a felkelő nap sugarai közt már szinte tapintható. S ez is marad az utolsó megkomponáltnak tűnő jelenet, nagyon sokáig. Új nap, új kezdet. Sőt á új város, új iskola, új élet. Erre vágyik mindennél jobban Lara, hiszen nemsokára elkezdheti a hormonkezelést és nőiesebb lehet minden téren. S ez végre elérhető távolságba helyezi nemátalakító műtétjét is. Emellett nem kisebb a cél, mint hogy balerina lehessen. Felvették a tánciskolába, de egyelőre 8 hetes próbaidővel – még nem tökéletes a spicce – ami után majd eldöntik, hogy maradhat-e. Minden rendben.
Az események komótosan haladnak. Lara táncol, gyakorol, erőn felül teljesít és fáradtan mosolyog. Megkapja a gyógyszereit. Elkezdi még jobban figyelni magát. Semmi sem változik. Lassan halad előre a narratíva. A film felénél döbbenek rá, hogy anyuka sehol. Hétköznapi események, születésnap, rokonok látogatása, vacsorakészítés. Közben már nem akadunk fenn azon, hogy Lara minden reggel leragasztja a nemi szervét, hogy minél kevesebb dolog emlékeztesse őt és a környezetét a természet tévedésére. Ez persze nem tesz jót, felszíni sérüléseket okoz. Figyelmeztetik is az orvosok, hogy ez késleltetheti majd a várva-várt beavatkozást az esetleges fertőzések miatt, de ez nem igazán hatja meg főhősünket – számára elviselhetetlen már ez az állapot. Adott egy elképesztően társadalom és egészségügyi rendszer, valamint egy ilyen szülő is, de a dolgok nagyon – szinte elviselhetetlenül lassan – haladnak.
Én azt gondolom, hogy a rendező pontosan azt a türelmetlenséget akarta kiváltani belőlünk, ami Larában is egyre fokozódik. Persze mindeközben sosem tudhatjuk meg, hogy mi zajlik benne. Csak sejtéseink és saját életünkből fakadó projekcióink lehetnek, de még ezek is kényelmetlenül, hiszen én például nem voltam ilyen helyzetben, tehát elképzelésem sem lehet milyen, amikor erre vár az ember. A kamaszkori kihívásokkal és dackorszakkal persze könnyű azonosulni, de amikor ennyire sarkalatos élethelyzetbe kell belehelyeznünk magunkat, akkor még ez is irdatlan nehéz feladat. Szóval marad a türelmetlenség és a moziszéktehetetlensége. Nem tudsz segíteni. Nincs ráhatásod. Nem tudod mi is zajlik ott legbelül. Csak ülsz és reméled, hogy minden jóra fordul.
Szóval a Lány egy jó film. A Lány úgy akar érzéseket és gondolatokat kiváltani, hogy a legkevesebbet adja, miközben a legtöbbet várja tőled – hozzáteszem jogosan. Elfogadást, támogatást, toleranciát és türelmet. Ez a legkevesebb, amitadhatsz bárkinek, aki ilyen helyzetben van.
