A klasszikus Disney animációs filmekben nem feltétlenül az obligát hercegnő jelenléte a frusztráló. Az ember (nevezzük jobb híján anyukának, ha már mindenki más is így nevezi, jóllehet neve is van meg ilyenek…), szóval az ember hajlamos kiütéseket kapni a betétdaloktól is. No nem mintha nem lenne vicces a szövegük, vagy fülbemászó a dallamuk – épp ellenkezőleg. Viszont amikor a csemeték adott napon hatszázadszor éneklik el, hogy egymásra találááált szépség és a szőőőőr, és ezt a jó szokásukat abban az időszakban is megtartják, amikor a bótban a csokoládé karakterisztikája helyett a melltartó-kosárméreteket vitatják meg, akkor felmerül, hogy jobb lett volna velük inkább a Fűrész 4-et megnézetni annak idején… És a legkisebbek szórakoztatására a történetbe implantált, mókásnak vélt idegbeteg állatkákról még nem is beszéltünk. (Különös tekintettel azokra az implantátumokra, melyeket a sztori immunrendszere azonnal, kíméletlenül kivet magából).
Mármost a Netflix legújabb, egészestés animációja nem más, mint a jó öreg Disney-féle Aladdin szégyentelen kínai koppintása, legalábbis mi ezzel a felütéssel ültünk neki a filmnek a nálam immár jóval magasabb (bár szerencsére még nem szélesebb) lányaimmal. Nagy reményeim nem voltak. Számos nemzet részéről láttam már nagyon szerencsétlen próbálkozásokat a mainstream amerikai filmek utánzására. A kísérletekből legtöbb esetben olyan szörnyű hibrid mutánsok születtek, melyek az eredeti mű legszerencsétlenebb hülyeségeit vették át változtatás nélkül, de legalább olyan idegen környezetbe helyezve őket, ahol ezek az eleve középszerű viccek, karakterek és/vagy történetszálak csak vergődni tudtak, mint mókus a kuktában. Uramisten, hogy itt milyen betétdalok és poénállatok lesznek… Elővettem a megvető arcomat meg a sört (vannak az otthoni filmnézésnek előnyei), a gyerekeim meg jó előre bekészítették a telefonokat, nehogy még a végén halálra unják magukat Anya Legújabb Hülye Filmjén. Hülye kínaiak, kínai hülyék.
A történet valóban nem egy irodalmi Nobel-díj. Din (Jimmy Wong) egy lepukkadt kínai lakótelepen él. Hogy kitörhessen, el akarja végezni a közelebbről meg nem nevezett egyetemet, ugyanakkor pénzt is kéne keresnie, főleg mivel nem akárkibe szerelmes: szíve választottja Lina (Natasha Liu Bordizzo), akinek az apja sikerrel tört ki a gettóból, és most a város egyik leggazdagabb embere. Din és Lina gyerekkorukban a legjobb barátok voltak – de ki tudja, emlékszik-e még erre a lány, hiszen azóta befutott celeb lett… Szerencséjére, avagy szerencsétlenségére Din a helyi elmebetegtől kap egy teáskannát, amiben nem más lakik, mint a kívánságokat teljesítő vidor, kék dzsinn helyett a nem kevésbé vidor, rózsaszín sárkány, Long (John Cho – Az átok háza).
A Kívánságsárkányt kétféle szemmel lehet nézni: aki látta az Aladdint, meg aki nem látta. Utóbbi esetben a látószerv tulajdonosának egyszerűbb dolga van – kap egy nagyon jópofa, jól összerakott, szórakoztató mesét, oszt’ jónapot. Melegen ajánlom mindenkinek, a kicsiknek nagyon be fog jönni a retinasorvasztó színekben pompázó, puhapihe sárkány, a felnőtteknek meg az animált bepillantás Kína kevésbé közismert hétköznapjaiba (erre mindjárt visszatérek).
Aki viszont látta az Aladdint, az természetesen nem bírja ki, hogy ne jegyzeteljen folyamatosan a kis mentális noteszkájába (nem mellesleg agyonvágva ezzel a felhőtlen mozizás élményét). Meglepő módon a filmet íróként és rendezőként jegyző elsőfilmes Chris Appelhans-nek, akit a nagyközönség az eddigiekben leginkább látvány- és koncepciótervezőként ismerhetett pl. a Coraline-ból vagy a Szikravárosból, sikerült mind a történetet, mind a karaktereket addig csavargatnia, hogy a nyilvánvaló (mondhatni ordító) hasonlatosságok ellenére valami egészen aranyos és egyedi kerüljön a nézők elé. Majdnem nagykorú gyerekeim igen hamar letették a telefont, és hangosan szurkoltak a karaktereknek, ami nálunk nem ritka ugyan, de az alsós korosztálynak készült filmeknél azért mostanában kissé szokatlan.
A legelső kérdés természetesen az, hogy mit sikerült kihozni az utánozhatatlan Robin Williams örökségéből. Hála istennek semmit. Gondolom az alkotók is rájöttek, hogy utánozhatatlan. Van egy-két inkább bánatos, mint vicces próbálkozás shoman-sárkány vonalon, de sokkal jobban ülnek azok a poénok, melyek a több ezer éves álmából egy teljesen új világra ébredő (és igen hamar rákszirom-függővé váló) plüssdémon 21. századi kalandjaira épülnek. A legmenőbb újítás viszont az, hogy a történetben nemcsak (Alad)Din, hanem halhatatlan cimborája is fejlődik. A csodapitli-használók meglehetősen keskenyvágányú kívánságai és saját, messze nem makulátlan előélete kapcsán totál kiégett és cinikus sárkánynak magának is meg kell tanulnia a nagybetűs Tanulságot az ún. emberi kapcsolatokról, ami szájbarágós ugyan, de attól még örök.
Meglepően sokat dob a dolgon, hogy az egész sztori átkerült Kínába. A modern Kína mindennapjairól beszélünk, semmi romantikus Nagy Fal, meg Zhangye (jó, jó, nem kell guglizni, a kimondhatatlan nevű hegyvidék többek közt az Avatar nyomán vált ismertté, és szinte kötelező elem a vadromantikus, kínai tematikájú filmekben). A kínai lakótelepek varázslatos világa rengeteg humort és gondolkodnivalót szolgáltat. A Mézga családból talán ismerős lehet a közös tévé fogalma, de a háromszáz lakóra jutó közös fürdőszoba és klozet tán még onnan se. Az ilyesmi rajzfilmekben ritkán jön elő. Ne feledkezzünk meg a komplett családokat elszállásoló, még szoba-konyhának sem nevezhető, ajtó nélküli helyiségekről, a papírvékony falakról, vagy a fent írt háromszáz lakó alkotta kéretlen, de annál lelkesebb szurkolótáborról se, mely utóbbi a nem létező magánélet minden egyes szegmensét kommentálja. Nem kevésbé érdekes az ázsiai gazdagok mindennapjainak bemutatása sem. Ebben a filmben a „hercegnőnek” nem az a legnagyobb baja az élettel, hogy unatkozik (bár természetesen az ő életébe is beleköp az a tény, hogy nem nagyon barátkozhat csak úgy akárkivel), és apuka hirtelen felívelő karrierjének is megvannak a maga árnyoldalai.
Appelhans több interjúban is hivatkozik arra, hogy a filmet egy kínai származású főiskolai barátja ihletésére készítette (az illető jóbarát pl. meggyőzte róla, hogy az Aladdin eleve egy régi, kínai népmese arab adaptációja). Bár az ötletre több nagy stúdió is ráharapott – a film egyik producere a Columbia, a másik a Sony – ő mégis inkább Kínában, echte kínaiakkal, méghozzá fiatal, lelkes kínaiakkal dolgozott együtt a konkrét megvalósításon, hogy igazi keleti–nyugati fúziót hozhasson létre. A dolog bejött, az alkotást Kínában és a nyugati országokban egyaránt befogadták.
Extra bónusz: a bevezetőben nem említettem, de nekem a Disney-filmekből nekem mindig is fájóan hiányzott a kungfu: de tessék, a szerencse lánya vagyok, minden álmom teljesül. A Kívánságsárkány producere ugyanis nem más, mint Jackie Chan, és itt haljak meg csizma helyett papucsban, ha az öreg nem szólt bele tele szájjal a harci jelenetek koreográfiájába. (Egyébként a mandarin nyelvű változatban ő volt Long hangja is, és szerintem a gonosz harcművészt Chan örökös haverjáról és fiatalkori filmjeinek állandó szereplőjéről, Yuen Biaóról mintázták.)
A gonosz harcművész két kretén segítője az Aranyhajból adoptált allűrökkel kissé erőltetett, a látványvilág szép, de nem különleges, és a film közepének ritmusa kissé lassú. Ennyit a negatívumokról. Mivel a Kívánságsárkány alkotói relatíve limitált anyagi keretekből gazdálkodtak, az igazi hajtóerőt a lelkesedés képviselte, és ez valahogy minden filmkockán érződik. Minimális hercegnő, nulla betétdal és idegesítő kisállat, kungfuzó ellenfelek – a Kívánságsárkány szerintem teljesen nézhető és abszolúte szeretnivaló.
