Mennek, szétlőnek mindenkit és megmentik Amerikát, mint mindig. Mindezek ellenére az Outside the Wire tud izgalmas és szórakoztató lenni, mert egy fokkal jobb annál, amit egy középkategóriás, Netflixes akciófilmtől elvárna az ember.
2036, Kelet-Európa, polgárháború dúl az Ukrajna nagy részét uraló hadúr, Viktor Koval és az ellene felkelő erők között. Éppen egy tűzharc közepén vagyunk, ahol a békefenntartóként jelen levő Egyesült Államok hadserege igyekszik visszaszorítani Koval embereit. A mindenfelől záporozó lövedékek között nagy a káosz. A túlerő és a mesterlövészek erősen tizedelik a gyalogságot, és látszólag a Gumpok, a robot tengerészgyalogosok is tehetetlenek a katonai konvojon rajtaütő erők ellen. Persze az égi fölény az USA-é, most is akad egy drón, ami képes szétzúzni az ellent, még akkor is, ha a rakétái nem válogatják meg, hogy hol robbannak fel és kit temetnek el a lángsírba.
A nem túl távoli jövőben játszódó science fiction filmekben mindig van egy óvatosságra intő mutatóujj, ami vészjóslóan hirdeti, hogy „Drága emberiség, nézd meg, mi válhat belőled!”. Ha a kapzsiság, a hatalomvágy és a szélsőséges érzelmek még a mainál is termékenyebb táptalajra lelnek, könnyen elképzelhető, hogy az Outside the Wire tudományos-fantasztikus filmből történelmi filmmé válik.
Az alkotás főszereplője Harp hadnagy (Damson Idris – Fehér hó), drónpilóta, aki az égből, messze a földi pokoltól, gumicukrot rágcsálva ura életnek és halálnak. Egy kontrollerrel a kezében játszik istent anélkül, hogy a bőrén érezné tettei és döntései következményét. Az egyik akciója során tanúsított engedetlenség miatt terepre helyezik a harcoló erőkhöz, hogy gyűjtsön egy kis tapasztalatot és alázatot, vagy hulljon el hősiesen és szolgáljon példaként mindenki számára. A terepen az emberi külsővel rendelkező kiborg, Leo százados (Anthony Mackie – A bombák földjén) mellé kerül, akinek az oldalán testközelből megismerheti a háború igazi arcát. A két katona mélyen az ellenséges vonalak mögé behatolva igyekszik meggátolni Viktor Kovalt (Pilou Asbæk – Trónok harca) abban, hogy rátegye kezét a világuralmat jelentő atomsiló tömegpusztító rakétáira.
Damson Idris egész jól ölti magára a terepen szolgáló újoncok zubbonyát és a karakteríve is jól felépített kanyarokon halad. A saját komfortzónájában dobozon kívül gondolkodó, de a zűrzavarban a szabályokhoz ragaszkodó, habozó fiú egyre inkább kezdi felismerni, hogy a háború sokat vesz el azoktól is, akik vele ellentétben nem fegyverrel a kezükben küzdenek a túlélésért. Ehhez persze kellett a filmet jegyző Mikael Håfström (1408, Könyörtelenek) karmesterkedése is, aki vagány stílusban viszi filmre a két zöldfülű író, Rowan Athale (Revolt) és Rob Yescombe (The Division – videójáték) által írt és egyébként meglepően fogyaszthatóra sikeredett párbeszédeket felvonultató forgatókönyvet. Arra számítottam, hogy egy „hótunalmas”, töltelékszövegekkel teli, harmatgyenge, izomszagú film lesz. Annál azért pár fokkal jobb, de így sem ér például a 13 óra: Bengázi titkos katonái vagy a Zöld Zóna szintjére. A Marvel-filmekből jól ismert, Sólyom szerepét magára öltő Anthony Mackie számára nem ismeretlen a sci-fi műfaja, hiszen a Bosszúállók mellett szerepelt az Altered Carbon (Valós halál) második évadjában, a Fekete tükör egy epizódjában és az IO című tudományos-fantasztikus filmben is. Mackie professzionális, a hűvös, de mégis humoros, legyőzhetetlen, de mégis lágyszívű és empatikus kiborg, Leo százados bőrében. Harppal közös pillanataik nemcsak az akciójeleneteket, hanem filozófiai látásmódjuk konfliktusait is képesek érzelemmel megtölteni, ahogy megismerjük egy, a határokat sajátosan kezelő és egy igazi kívülálló figura személyiségét.
Persze, látványos lövöldözésből és bunyóból nincs hiány. Leo százados is eggyel magasabb szintre emeli a tökéletes lövések, ütések és ugrások kategóriáját és mindenkit orrba gyűr robotostól, emberestől. Az Outside the Wire mégis képes felülemelkedni műfaján és igyekszik megfelelő arányban keverni a kalandot a mondanivalóval. Hogy ezek nem túl eredetiek, az már egy más kérdés. Szerintem egy mai, átlagos akciófilmnél ez már plusz, hogy nem csak a pisztoly csöve csap zajt. A csatajelenetek mindenesetre valóságosak és az első pillanatoktól kezdve immerzívek, a robotkatonák, a.k.a. Gumpok brutálisan menők és nagyon zúzósak, a ritmus pedig végig feszes és ügyesen hullámzik. Akció-duma-akció-duma, tökéletesen lett szabdalva, és a vágás is egészen stílusos. A képi világát is nagyon jól fényképezte a Zombieland és a Cloverfield operatőre, Michael Bonvillain. Teljesen realista és átélhető. Csak sajnos az egész történet egy jól bevált sablonsztori. Megvannak a jól ismert archetípusok, a lázadó vezér, az áruló, a kőszívű ezredes. Ott vannak a szintek, amiket teljesíteni kell, mint egy számítógépes játéknál, és hiába működik az izgalom feszítése, alig mutatnak új dolgokat.
Ám! ÁM! Van benne egy kitűnő fordulat, amely (bár, ha valaki nagyon szemfüles rájöhet) váratlan és tökéletesen beleágyazott, végig ott húzódik a háttérben és a néző arra sem gondol, hogy ezt képesek meghúzni. De meghúzzák! Búghatnám azt, hogy egy olcsó fordulat egy amúgy is gagyi filmben, de ez egyáltalán nem igaz. Mert a csavar egyrészt harmonikus része az egésznek, másrészt az összes agyonsztárolt akciómozi már annyira levitte az elvárt szintet a saját műfaján belül, hogy én igenis tudok örülni annak, ha valamely készítő tökös annyira, hogy a középszerűséget egy váratlan, ámde továbbra is átlagos fordulattal feldobja. Ezért is találtam szenzációsnak, hogy nem süllyedt le teljesen egy átlagos „szétlövünk mindenkit és simán győzünk” típusú filmbe, hanem igyekezett belerakni egy frissítő fordulatot, emellett mélyebb mondanivalót is injektált a sztoriba. Pont emiatt lesz több, mint például a Tyler Rake: A kimenekítés és annak futószalagos öldöklése. Az inkább egy művészfilm volt, amiben a legyőzhetetlenségnek állítottak kolosszust, de ez egy igazi háborús-akciófilm, amely még sci-fiként is jól tud működni. Hiszen annak ellenére, hogy minden valóságos és alig rugaszkodik el a képzelet talajáról, ki tudja használni a műfaji környezete adta jellemzőket, már amennyire egy közeli jövőben játszódó filmnél lehet. Hitelesen marad valósághű. A terminátorkodó Leo százados is kaphat sebeket, sőt a Gumpokat is szét lehet pukkantani, nem olyan acéltestek, mint Bruce Willis, és ez nem teszi gagyivá, komolytalanná az egészet. A zárása ugyanakkor nem nélkülözi a patriotizmust és nem rest saját magát mellbe veregetni, hogy „Már megint milyen becsületes voltál Sam bácsi, és milye jó, hogy vagy a világnak!”. Igaz, hogy a fordulat jó lendületet adott a végjátéknak, a finálé azonban hozzá képest túl szimpla lett, még egy csavar belefért volna, hogy kimásszon az átlagosság népes gödréből. De a film úgy döntött, elég mélyre szántott a témában és nem, nem kér több elvből és filozófiából. Kár érte.
Egyébként „fun fact”, hogy a nagyrészt Magyarországon forgatott filmben feltűnik a kelenföldi erőmű régi, art deco stílusú vezérlőtermének részlete, a pesti utcák a 7. kerületben, a Budapesti Műszaki Egyetem főépületének aulája, néhány lépcsőforduló és lelakott, tízemeletes panelsor, az ikonikus MÁV-logó, a soponyai Zichy-kastély, és még egy kivénhedt, kattogós mozdony is cameozik egyet.
A film mondanivalója ugyanakkor sokat ismételt és emiatt sajnos már igazán átütő erő nélküli, habár a világnak ma is jelen levő, folyamatosan átélt, szörnyű jelensége. Feláldozhatóak-e néhányak, ezrek, milliók, hogy megmentsünk többet, százezret, sok milliót? Muszáj alapot adni annak a borzasztó szónak, hogy járulékos veszteség, és vajon van-e egyáltalán joga bárkinek is ítéletet hozni ártatlanok milliói felett? Vajon a felszabadító háborúk célja tényleg megszüntetni a háborút, vagy inkább annak elhatalmasodása és a térség katonai, politikai destabilizálása? Mi tesz minket igazán emberré? Ha a tenyerem meleg, de csuklótól fölfelé fém és acél vagyok, és képes vagyok emóciókra a programozásom miatt, akkor én érző lénynek számítok? Az Outside the Wire hisz abban, hogy a válasz ezekre a kérdésekre nem olyan biztos, és hogy néha igenis át kell lépni bizonyos határokat. A film teljes mellbedobással hirdeti, hogy a háború embertelenségében is meg kell maradni embernek és vallja, hogy még ha látszólag pusztítást, rombolást és erőszakot is képes csak okozni az emberiség, több van benne, mint amennyit mutat és ugyanúgy képes boldogságot, békét, szépet teremteni, ahogy képes változni is. Hogy lehetett volna eredetibbnek lenni, az biztos, és hogy lehetett volna még komolyabban árnyalni az üzenetet, abban sem kételkedem. Viszont annak örülök, hogy a mozik kényszerszünete óta tartó kissé langyos filmfelhozatalt azért egy jól összerakott, maximum kétszernézős filmmel a Netflix kicsit azért megkavarta.
