Guatemala nem is olyan távolmúltja nem büszkélkedhet túl sok szépséggel. 1944 után az országban puccsot puccs követett, katonai diktatúrák adták egymásnak a kilincset, és ha sikerült demokratikus úton véletlenül valakit megválasztani, azt külföldiek állították félre. Amerika évtizedekig látta el katonai kiképzéssel, fegyverekkel, pénzzel az éppen aktuális kormány hadseregét, hogy ezek megfelelő erőt képviseljenek Kuba ellen. Ennek hatására megjelentek és egyre erősödtek a gerillacsapatok, jobboldali szervezetek és újabb gerillacsapatok, melyek ellen egyre erőteljesebben léptek fel a kormányerők.
Sajnos az „erőteljes” kifejezés igencsak enyhe jelző. A katonaság kegyetlen erőszakszervezetté fejlődött, ahol kezdetben az értelmiségi réteg ellen követtek el gaztetteket, később ez kiterjedt az ország teljes lakosságára. Több mint 450 maja falut égettek fel, tízezreket gyilkoltak, kínoztak meg, kergettek külföldre. Az akciókat a guatemalai kormány szervezett etnikai népirtás keretében vezényelte le. 1999-ben Bill Clinton beismerte, hogy hiba volt a hadsereget támogatni, mikor az civileket gyilkolt és háborús bűnöket követett el. Az igazságtételi bizottság megállapítása szerint a jogtalanságok 93 százaléka a kormányerőkhöz köthető.
Az Anyáink egy traumafeldolgozó film. Minden szabad ország idővel megnyilvánul a múltjával kapcsolatban. Valahogy ki kell beszélnie magából a múltat. Ki kell mondania, hogy mi történt, hogy megtörtént, és hogy most ezzel kell tovább élni. Minden traumát szenvedő népcsoportnak joga van arra, hogy felszínre hozza a fájdalmát és elmondja, mit követtek el ellene. A művészet élen jár ebben a traumafeldolgozásban. A filmművészet pedig ennek a gyógyulási folyamatnak az éllovasa most már évtizedek óta.
A film története nem nagyívű, de tanulságos és átgondolt üzenetet hordoz. Egy fiatal törvényszéki nyomozót arra kérnek, hogy egy maja faluban elkövetett tömeges gyilkosság áldozatai után nyomozzon. Valójában nem nyomoznia kell, hanem kihantolni a tömegsírt, ahová a tetemeket elásták. A fiú kötelességének érzi a feladatot, holott egy másik tömegsír feltárásán dolgozik. Főnökei nem lelkesednek, és anyja sem pártolja az ötletet. A jelen ugyanis felejteni akar. A fiú talán hagyná is a dolgot, azonban előkerül egy fotó. Apja fotója, amint egy gerillacsapatot vezet. Azokét a gerillákét, akik a nyolcvanas években összefognak és egy nagy hadsereget alkotva végre eredményesen vették fel a harcot a katonasággal. A papa egy hős, és sorsa így napvilágot láthat. Lesz sír, ahová kimehet a fiú.
De hogy megéri-e a nyomozás, hogy kiderül-e valami, aminek jobb lett volna a múltban maradnia, arra ez a film szép és elgondolkodtató választ ad. Ez a film nem vidám és bár egyetemes igazságokat is kimond, legtöbbet minden bizonnyal a guatemalai nézők számára jelent. Mindazonáltal megéri megnézni, mert a kegyetlen múlt feldolgozása egyetemes példa lehet mindenkin számára, történjen az Guatemalában, Indonéziában vagy akár Európa szívében.
