Jó ideje vártuk már, hogy James Bond visszatérjen és amit kaptunk az merőben más, mint amit eddig megszokhattunk. Köszönjük!
Leszögezem, hogy szeretem a James Bond filmeket, de sosem voltam hatalmas rajongója az érának, csupán szívesen nézem őket. A kedvenc Bondom mindig is Pierce Brosnan volt – valószínűleg lesz is – és én nem igazán érzem át a nagy rajongást a Skyfall vagy a Spectre iránt sem, bár szerintem is jó filmek lettek.
Minden bizonnyal nincs kritikus, aki ne hozná fel Daniel Craig ominózus 2015-ös interjúját, amikor is a Spectre sajtókörútján kijelentette: „inkább felvágja az ereit”, minthogy újra Bond bőrébe bújjon, valamint ha ezt mégis megtenné, az „biztos csak a pénz miatt” lenne. Úgy tűnik volt az a pénz, méghozzá 25 millió dollár, ami meggyőzte Craiget, hogy ötödször is öltse magára az MI6-es titkos ügynök szerepét. Hogy még egyszer erre nem fogják rávenni az már egészen biztos – persze soha ne mond, hogy soha.
A Nincs idő meghalni forgatásán ráadásként bőven akadtak problémák, a premierdátumot is ötször módosították: először Danny Boyle távozott a rendezői székből kreatív nézeteltérésre hivatkozva, majd Daniel Craig szenvedett bokatörést az egyik jelent felvételekor, utána pedig egy robbantásos jelentnél történt baleset, végül pedig a pandémia miatt kellett eltolni többször is a bemutatót. Boyle-t az amerikai Cary Joji Fukunaga (A törvény nevében, A mániákus) váltotta, aki részt vett a szkript írásában is. A forgatókönyvírói gárdába bevonták a Fleabag sorozattal nagyot ment és valóban tehetséges Phoebe Waller-Bridge-et is, ami kétségtelen, hogy jót tett a történetvezetésnek és a karakterek ábrázolásának is, főleg ha a sokat kritizált Bond-lányokat vesszük figyelembe. Craig mellett visszatért M szerepében Ralph Fiennes, Monypenny-ként Naomie Harris, és a már Spectre-ben is Bond lánykodó Léa Seydoux. Újoncként köszönthetjük a film sokat beharangozott fő gonoszát Rami Maleket (Bohém rapszódia), aki Christoph Waltz-tól vette át a stafétát Lyutsifer Safin-ként, Lashana Lynch-et (Marvel kapitány), mint az új 007-es ügynököt, Nomit és a másik Bond lányt Palomát alakító Ana de Armast.
Nincs idő meghalni: Lashana Lynch, mint Nomi. Kredit: Nicola Dove/ © 2019 DANJAQ, LLC AND MGM. ALL RIGHTS RESERVED. Nincs idő meghalni: Ana de Armas, mint Paloma. Kredit: Nicola Dove/ © 2021 DANJAQ, LLC AND MGM. ALL RIGHTS RESERVED.
A Nincs idő meghalni ott folytatja, ahol a Spectre befejeződött: Bond (Daniel Craig) és Madeleine (Léa Seydoux) romantikus vakáción van Olaszországban, viszont mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, senkiben sem lehet megbízni. Majd ugrunk öt évet előre, James nyugalmának végleg vége szakad, amikor Jamaicán felbukkan régi barátja, a CIA-s Felix Leiter, és a segítségét kéri. A cél egy elrabolt tudós megmentése, ám a küldetés a vártnál sokkal kockázatosabbnak bizonyul, s a 007-es egy új, veszélyes technológia birtokában lévő, titokzatos gonosztevő Lyutsifer Safin (Rami Malek) nyomába ered.
A jubileumi 25. Bond film lett az első, amit amerikai rendező készített és a leghosszabb is, a maga 2 óra 43 percével. És bár kicsit hosszúnak tűnik, de a moziban ülve egyszer sem jutott eszembe, hogy vajon mikor lesz vége? A Craig előtti Bond filmektől eltérően a Nincs idő meghalni valamennyire folytatása a korábbiaknak. Több aspektusában is összefügg és bár önmagában is nézhető, nem ajánlom, hogy az előző négy rész ismerete nélkül üljön be rá bárki is a moziba, mert minden bizonnyal nem nyújtja majd azt az élményt, azt a katarzist, amit egyébként tesz.
Meglepő leírni és minden bizonnyal sokan nem is fognak egyetérteni velem, de Rami Malek ugyan többször visszautasította Safin szerepét mondván, hogy nem akar unalmas és egyszerű főgonosz lenni és csak akkor fogadja el, ha ezen változtatnak, de őszintén szólva ugyan az a tipikus egysíkú, hatalomra törő és őrült főgonosz lett „bosszút állok, toborzok, tömeget pusztítok”, mint általánosságban a Bond filmekben. Nem volt rossz, csak egyszerűen semmi extra, ennél talán többre is számítottunk volna Freddy Mercury (Bohém rapszódia) után. A karaktere kevésbé volt kidolgozva, ami persze nem feltétlenül Malek, hanem inkább a forgatókönyv hibája. Talán szerencsétlenül is járt annak tekintetében, hogy előtte Christoph Waltz alakította a rosszfiút, aki Blofeldként kiemelkedett a megszokott gonosztevők sorából. A másik újítás a színes bőrű 007-es kinevezése, akit a Marvel kapitányban Maria Rambeau-t alakító Lashana Lynch kelt életre. És bár sokan aggódtak, felesleges volt: inkább kellemes mellékszereplőként, semmint „új Bondként” ismerjük meg Nomit, amit Lashana tisztességesen oda is tesz. Igaz, hogy M, Q és Monypenny kicsit kevesebb játékidőhöz jut a megszokottnál, hogy többet foglalkozhassunk Bonddal, az újoncokkal és az érzelmekkel, de ezt valahol könnyen megbocsájtjuk Fukunagának. Többek között azért, mert Ana de Armas Palomája az egyik legjobb karakter az elmúlt Bond lányok sorában, üde színfolt – melynek jelentős részét valószínűleg Waller-Bridgenek köszönhetjük.
Hatalmas vitákat szült és még most is szül, hogy vajon a Hollywood-ot elért újítási kényszer, miszerint több erős női karaktert, női rendezőt és női főszereplőt tegyenek a legférfiasabb filmekbe vajon Bondot is eléri majd? Egyelőre úgy tűnik, hogy nem, és én is remélem, hogy erre nem fog sor kerülni. James Bond ugyanis egy alfahím, egy szexi titkosügynök, aki többször mentette már meg a világot, mint azt hinnénk és tartozik hozzá egyfajta sárm és legenda, amit nem szabad feladni. Maximum újítani, amit a Nincs idő meghalni szinte tökéletesen abszolvál is.
Az elmúlt években azonban erős kritika érte a James Bond filmeket a női karakterábrázolás miatt, hiszen többnyire csupán csinos biodíszletként tekintettek a női szereplőkre, akik nem képesek ellenállni Bondnak. Ezen lehet vitatkozni vagy egyetérteni, de az elmúlt közel hatvan évben bizony sokat változtak a női szerepek és való igaz, hogy a társadalmi megítélés szempontjából ennek nem tett mindig eleget az épp aktuális Bond film. Madeleine (Léa Seydoux) ugyan a Spectre-ben, még inkább hasonlított elődeihez, de itt már komolyabb szerepet szántak neki a készítők, olyat aki ki tud állni önmagáért és szeretteiért anélkül, hogy közben áruló, egyszerű áldozat vagy katona lenne, aki csak Bond egyik játékszere. A szerelmi szál erősen jelen van a filmben, ami egyeseknek vagy akár a tősgyökeres Bond rajongóknak lehet nem tetszik majd, mégis sokat hozzátesz a film komplexitásához. És ez az, amihez Fukunaga nagyon ért, hogy úgy mutatja be a búcsúzó Bondot, hogy ugyan Ő még mindig James Bond, de mégis más, akinek van lelke, vannak vágyai és sokkal inkább jelen van a történetben, mint egy egyszerű titkosügynök, aki szmokingban menti meg a világot – háremhölgyeket és hullákat hagyva maga után.
Persze hullák és nők most is vannak, még ha kicsit másként is. Az akciójelenetek száma talán kicsit csökkent a megszokotthoz képest, hogy teret hagyjanak annak, amiben Craig nagyon jó, mégpedig hogy képes érzelmeket vinni a játékába, amire eddig talán kevésbé volt lehetősége. Jutalomjáték ez neki, tökéletes és méltó búcsú, remek elköszönés a filmtörténelem legismertebb titkosügynökétől.
És hogy innen hogyan tovább? Az biztos, hogy Broccoliék (a James Bond film producerei) feladták maguknak a leckét, vajon hogyan is folytatódik majd James Bond története és vajon ki lesz az, aki újra sikerre viheti a szériát. Mindesetre a Nincs idő meghalni után nehéz lesz olyan Bondot készíteni, ami megfelel az elvárásoknak vagy hova tovább, felül is múlja azokat. Mint mondtam, a Nincs idő meghalni jó film, megérte rá várni, de hogy ezt minden keménykötésű Bond fan is így látja majd, az már más kérdés.
A Nincs idő meghalni – No Time to Die 2D-ben és 3D-ben is látható, kizárólag a mozikban!
