A macskákról rengeteg ismeretterjesztő film készült már, Ceyda Torun török származású rendezőnő azonban nem egy egyszerű „cuki” ismeretterjesztőt készített ezekről a sokak számára elbűvölő állatokról, hanem egy mély gondolatokkal és konfliktusokkal teli dokumentumfilmet. Bevallom kételkedve ültem be erre a mozira, nem tudtam elképzelni mi is fogja fenntartani a figyelmemet közel 80 percen keresztül egy olyan filmben, ami isztambuli macskák életét mutatja be. Szerencsére pozitívan csalódtam.
Hét macskának követjük nyomon a mindennapjait, rajtuk keresztül ismerjük meg azokat az embereket, akiknek valamilyen szerepe van az életükben. Ezek az állatok Isztambul szerves részei, ellepik a parkokat, utcákat, kikötőket. A törökök tisztelik és csodálják őket, bölcs teremtményként tekintenek rájuk. A következők hangzanak el a vásznon: „A macskák tudatában vannak Isten létezésének, A kutyák azt hiszik az ember az isten, de a macskák nem.” Ez az oka, amiért nem alázkodnak annyira meg az embereknek. Erről persze lehetne vitát nyitni, hiszen sokak szerint a macskák egyszerűen egoisták, a maguk urai, semmilyen felsőbb rendnek nem engedelmeskednek, tehát elképzelhető, hogy inkább ateisták, mint istenfélők. Ez egy utólagos gondolatfuttatás, mivel a film nézése közben nehezen tudunk elvonatkoztatni attól, hogy milyen aranyos cicákat látunk.
Mindenképpen pozitív, hogy ez az alkotás a moziból eljövet még tovább gondolkodtat. Gyönyörűen ábrázolja az állat és ember viszonyát, megváltoztatja bennünk az eddigi nézetet: miszerint az ember választ magának állatot, a fordítottjára. Minden bemutatott macska: a Simlis, a Szerető, a Pszichopata, a Bulikirálynő, a Játékos, a Vadász és az Úriember személyiségét megismerjük, akárcsak választott gazdájáét, akiknek valamiért pont ilyen jellemű állatra van szüksége. Elmondásuk szerint szebbé, és teljesebbé teszik az életüket, és pont akkor jelentek meg, amikor szükség volt rájuk. Rám a Pszichopata elnevezésű nőstény macska volt a legnagyobb hatással. Egyrészt nagyon vicces, ahogy uralja a környékét, és „férjét”, aki addig enni sem mer, amíg az asszony engedélyt nem ad rá, és ha egy másik macska megkörnyékezi őt, annak nyomban nekitámad. Másrészt szerintem mind ismerünk ilyen kapcsolatban élő embereket, ami erős sajnálatot vált ki belőlünk.
A Kedi rendkívüli módon érzékelteti az ember és macska hasonlóságát, és egymásra utaltságát. Erre temérdek példát hoz a rendező, többek közt: a festőnő ihletének forrása, a depressziós férfinak erőt ad a felépüléshez, az éttermek közeléből kiírtja az egereket. Másik oldalról pedig az ember eteti a magára hagyott kiscicákat, fizeti az állatorvost, ha megsérül, vagy megbetegszik, és menedéket nyújt számára. A rendező az Egyesül Államokban tanult, így megfigyelhette, hogy mennyivel máshogy bánik az ottani kultúra a macskákkal, a sajátjával szemben. Az USA-ban elveszik a macskák személyiségének lényegét az autonómiájukat, tulajdonként tekintenek rájuk, bezárják őket.
A film egyfelől az ilyenfajta állattartás ellen propagál, másfelől egy nagyon súlyos problémára hívja fel a figyelmet, miszerint Isztambul városában folyamatosan építkeznek, napról napra kevesebb zöld terület marad az állatoknak, ezzel pedig a természet rendje ellen cselekednek. A macskákat éppen úgy utolérik a civilizációs betegségek (pl. rák), mint az embert. Amit hiányoltam, hogy nem esett szó a macskák túlszaporodásának negatív oldaláról. A film mindemellett bővelkedik az ismeretterjesztő elemekben is, rengeteg szép felvételt láthatunk Isztambulról, amelyek egy turizmust élénkítő reklámfilmben is megállnák a helyüket.
