Pont a napokban olvastam a neten, hogy Nicole Kidman nincs jóban örökbe fogadott gyerekeivel, mert azok Tom Cruise után szabadon a szcientológia felé fordultak. Kidman, aki egyébként ritkán nyilatkozik gyerekei kapcsolatáról a sajtónak, most azt mondta, hogy anyaként az a dolga, hogy szeresse és támogassa a gyerekeit, bármit is csinálnak. Ez az idézet többször eszembe jutott a moziban, amikor Julia Roberts alakítását figyeltem az Egy fiú hazatér című családi drámában. A cím adná, hogy a főszereplő Ben (Lucas Hedges) lesz, de a középpontban mégis inkább az anyja áll. Holly majd’ kiugrik a bőréből, amikor az erdőközeli családi háznál megjelenik legidősebb fia, és leesküszi az égről az összes csillagot, hogy ő most aztán tényleg jó lesz. Ben drogfüggő. 77 napja tiszta, és szeretné megélni a 78. napot is. A történet egyenes vonalon halad, nincs flashback, így a múltjára, drámáira, hibáira csak elharapott félmondatokból, sejtelmes beszélgetésekből, sötét utalásokból következtethetünk.
Ez a film a szembenézésről és a küzdelemről szól, így amikor Ben kap egy újabb esélyt a bizonyításra, anyja szigorú felügyelete mellett lépésről lépésre a néző is szembesül az elkövetett hibák következményeivel. Lucas Hedges alakításában az a jó, hogy úgy tudja megformálni a tékozló fiút, hogy a néző nagyjából a film végéig nem meri biztosan eldönteni, hogy a megbánás valós-e, és Ben nem sompolyog semmi rosszban. A felügyelője engedélyével elhagyta az elvonót, hogy újra megpróbálhassa a hétköznapi életet a családjával, ám ennek otthon nem mindenki örül. Julia Robertsnek nagyon fekszenek az összetettebb szerepek, szerencsére van is bőven terepe kibontakozni. A film elején még néhol kissé erőltetettnek tűnik, ahogy a családja többi tagja és a hazatérő között lavírozik, de utólag, a stáblistát követően azt kellett mondanom, hogy remekül hozta a karaktert, az összetett érzelmeket sikerült túltolás nélkül megjelenítenie, és minden gesztus, tett és érzelem értelmet nyert. Külön említést érdemel a rázós jeleneteknél használt kézikamerás felvételi mód, amit az akciófilmekben már megszokhattunk, és amitől könnyebben az adott jelenetbe kerülhetünk.
Ismerjük a Trainspottingot vagy Requiem egy álomért című örök klasszikusokat, szintén hasonló témakört dolgoznak fel. Ez a mozi viszont nem mámoros utakon vezet a végső bukás vagy feloldozás felé, hanem szembesíti a nézőt azzal, hogy mivel jár egykori függőként visszatérni a hétköznapokba. Peter Hedges író-rendezőként Ben és Holly kapcsolatával bevezet minket az anyai érzelmek mélységeibe, és olyan kérdéseket feszeget, mint hogy van-e határa a megbocsátásnak, mennyit bír el egy szülő–gyerek kapcsolat, gondolkodásra, beleélésre és állásfoglalásra késztetve a nézőt. Nem egy könnyű mozi, de nem is a legnehezebb. Egyszerű, lényegre törő, mégis tartalmas, feldolgozható, és a témát kívülállóként szemlélő szerencsések számára pont eleget nyújt a bepillantáshoz.
