Van egy jó hírem, meg egy rossz. A jó hír az, hogy A kis hableány egyáltalán nem az a penetra ótvar trágya, aminek beharangozták. A rossz hír nyilván az, hogy ettől még nem jó, de a kedves szülők megnyugodhatnak, a gyereknek nem fog kiégni az agya, ha megnézi, és apa-anya is meg fogja úszni a szürkeállomány 8 napon belül gyógyuló horzsolásaival.
A kedves, feszített víztükrű Rómeó és Júlia sztorit nyilván mindenki ismeri. Arielt, a lábilag bizonyos hátrányból induló fiatal hableányt (Halle Bailey) lenyűgözi a Nagy Ellenség, az emberek világa. Hiába apja, Triton király (Javier Bardem – Escobar, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) minden intelme, hiába vigyáz rá a királyi udvar erre legalkalmasabb tagja, egy 3×5 centiméteres rák (Daveed Diggs – Snowpiercer – Túlélők viadala, Bársony körfűrész), végül csak beleszeret a munkásmozgalmi allűrökkel terhelt jóképű ifjú hercegbe (Jonah-Hauer King – Egy kutya hazatér). Itt csak a tengeri boszorkány (Melissa McCarthy – Megbocsátasz valaha?, A kém) segíthet, de hát ammeg gonosz.
Én nagyon, de tényleg nagyon igyekeztem, hogy a film megtekintése közben ne gondoljak a kiváló elődre, a Disney egyik legjobb „hercegnős” filmjére. Ez akár sikerülhetett is volna, ha nem akadályoz meg benne két igen fontos tényező: a mellékszereplők és a főszereplő.
A kis hableányban nem is egy, hanem mindjárt három vicces állatkarakter van, Hablaty, Sebastian és Ficánka. Ők az alkotókat sajnos megoldhatatlan feladat elé állították: egy mániákusan „élethűre” animált környezetben kellett volna kedves, karikaturisztikus mimikával felruházni… egy sirályt, rákot, meg egy halat. Ez emlősökkel se nagyon szokott működni. Még a madár lett a legkevésbé ijesztő (sirály helyett egy szulát láthatunk, csak hogy a biológus műveltségem fitogtassam), ő szimplán semmilyen. Sebastian, a rajzfilmtörténelem legimádnivalóbb ízeltlábúja kulcsszereplő lenne, ha nem vágna folyamatosan olyan arcot, mint aki lenyelt egy vécépapírgurigát – de most komolyan, milyet vágjon? Örüljünk, hogy a tízlábúak szájszervének anatómiailag pontos ábrázolásáról letettek, istennek legyen hála. Ficánka viszont rohadtul ijesztő. Egy nyálkás, undok hal. Gülü szemekkel néz. Néha gyerekhangon megszólal. Freddy Krüger sírva rohanna az anyja ölébe, ha látná. Hasonló problémákat okoznak a mellék-mellékszereplők (vagyis az egyes számok alatt a változatos gerincesek és gerinctelenek alkotta tánckar). Eredetileg ezek baromi vicces dolgokat csinálnak a háttérben, ha az ember egy kicsit odafigyel, minden szívmelengető dalt még annál is szívmelengetőbbé téve. Most a szerencsésebb fajok menő, de szellemtelen koreográfiákat tolnak, a többit szívlapáttal behajigálták a jelenetekbe, aztán ott úgy vannak. A Ringat a víz című sikerszámot például a gurigaszájú Sebastian és a halbolt legdrágább vitrinjének színkód szerint szétválogatott üvegszemű lakói teljesen agyonvágják, pedig ez elég nehéz mutatvány, mert maga a szám örök klasszikus, imádom.
Ami magát a hableányt illeti: ha azt simán el tudjuk fogadni, hogy beteljesülhet egy olyan nő szerelme, aki deréktől lefelé hal, akkor ne azon legyünk már fennakadva, hogy deréktól felfelé milyen színű. (Engem az se hozott lázba, hogy a vidám rasztafárik lakta karibi szigeten a hófehér hercegnek néger az anyja, felőlem a háttértörténettel se kellett volna bajmolódni, az anyát alakító Noma Dumezweni tökéletesen hozta a szerepet, ennyi. Az akkor már sokkal izgalmasabb, hogy Triton királynak hogyan született egy anyától hét különböző nagyrasszba tartozó gyereke, mert ezt pl. nem magyarázták meg, eléggé „uccu, tudjuk le az összes színt” fílingje van a dolognak). Arról viszont eddig nem nagyon értekezett senki, hogy a főszereplőnő arca kifejezéstelenebb, mint egynémelyik vokálozó medúzáé a háttérben. Bailey-ről biztos lehet egy sor nagyon pozitív dolgot mondani, pl. hogy „cuki” meg „aranyos” meg szépen tud pislogni, de életemben nem láttam még női karaktert, aki ennyire kevéssé fogott volna meg. Mintha egy ufó (de mondjuk egy nyersgumiból készült ufó) próbált volna meg meggyőzni róla, hogy szerelmes lett a vizespólós férfiszépségverseny kissé mulya, de mindenképp jószándékú győztesébe. A semmilyen főszereplő különösen annak fényében volt kellemetlen, hogy az emberi mellékkarakterek ebben a filmben csak úgy ragyogtak. Javier Bardem, mint kétségektől gyötört mindenható, ugyanakkor sebezhető apa már-már ellopja a filmet a botcsinálta szerelmespártól. A tökkelütött herceg isten tudja hogyan, de eléri, hogy szurkoljunk neki. A komornyik aprócska, klisés szerepében Art Malik zseniálisat alakít. Melissa McCarthy nekem nem a szívem csücske, de tengeri boszorkányként egészen meggyőző. Ha volt valami, ami nagyon hiányzott, az Ursula eredeti magyar hangja (Schubert Éva – isten nyugosztalja – nem tudott olyan szépen énekelni, mint most Janza Kata, de amit gonosz polipként előadott, az egy külön kis színdarab volt a történeten belül, gyerekként és felnőttként is imádtam).
A dalokra egy pillanatra visszatérve: A kis hableány az Aladdin mellett a mikiegeres univerzum zenében talán legerősebb darabja, a nagy gejl slágerdarab, a Vár rám a Föld mellett szinte minden nótája magával ragadó, kiválóan énekelhető, gyermekekkel csekély ötszázszori megtekintés után idegtépő dallamtapadásra hajlamos klasszikus, Alan Menken rulezzz. Igen ám, de ezeknek most átírták a szövegét. Nem nagyon akartam hinni a fülemnek, először azt hittem, hogy valami kétbites idiótának nem tetszett a (ZSENIÁLIS) régi magyar fordítás, de utánaolvastam, és kiderült, hogy a dalok szövege nem volt eléggé politikailag korrekt. Nálam itt eléggé megállt a tudomány, de biztos van magyarázat arra, hogy egy szerelmes filmben miért nem hangozhat el, hogy „ez a lány csókra vár”. Sokakkal történt már ilyesmi, csókra várni nem a világ legkellemetlenebb elfoglaltsága, ráadásul a szám épp elég parodisztikus ahhoz, hogy elgondolkodjunk az oldstyle Hófehérke-féle üzeneten, miszerint a jóképű csávesszel smár első látásra, a többi férfi meg (szeretnivalóan) röhejes. Az új dalszövegek a régieknek sajnos a nyomába se érnek, legalábbis magyarul. A filmhez egyébként négy vadi új dal is született (nem mintha nagy szükség lett volna rájuk, mert kb. három percenként eleve mindenki dalra fakadt), én meg iszonyú büszke voltam magamra, hogy a puszta hangzásból rájöttem, hogy Lin-Manuel Miranda, Hollywood ügyeletes zenei üdvöskéje a felelős értük.
Ami a látványt illeti, a szörnyűséges állatoktól eltekintve A kis hableány világa meseszép, élén Triton király ruhadesign-jával, ahol az ember nem győzte kapkodni a fejét, hogy a rajban úszó kishalak alkotta köpenyre csodálkozzon rá, vagy a gyöngyház páncélra (és külön pluszpont azért, ahogy a király minden dísze elhalványul és kifakul, ahogy kijön a víz alól, csodaszépen meg volt oldva a dolog.) Ha valaki látta a régi hableányt, annak elég karcos lesz az új. Az új generációnak viszont valószínűleg tetszeni fog.
