Az első pillanatban megismerkedünk Victoriával (Francesca Hayward), akit kidobtak az utcára, és akit a karmincák rögtön dalolva befogadnak, majd meginvitálják a karminca bálba, ahol Old Csendbelenn (Judi Dench) a legidősebb és legbölcsebb macska hivatott kiválasztani azt a szerencsést az est végén, aki végül majd a szférákba távozhat. Neki énekel a vasutas, a színházi, a szeszélyes és a kamáslis macska is. Egyvalaki húzódik csak meg a háttérben, akit nem engednek dalra fakadni. Grizabellát (Jennifer Hudson), az egykor jobb napokat látott, lecsúszott és megvetett bűbáj cicát csak Victoria hallja és hallgatja meg, hogy később visszavezesse őt a karmincák közé. A feszültséget és bonyodalmat Sam Mitsegél (Idris Elba) okozza, aki minden szférautazó esélyest elrabol és fogva tart egy ladikon, a Temzén, hogy csak ő maradjon, akit kiválaszthat végül Old Csendbelenn.
T.S. Eliot és Andrew Lloyd Webber szerelemgyermeke – a Macskák – 1981. május 11.-én látta meg a napvilágot Londonban. Nálunk 1983-ban debütált a Madách színházban, és 35 éves pályafutása alatt elfogyasztotta nem kevesebb, mint 250 előadóművészünket. Szóval, ha szereted a musicalt és viszonylag jól elvagy a macskákkal, valamint azzal a ténnyel, hogy az egyiptomi kultúra óta nem volt ekkora kultuszuk, mint ma az internet bármely bugyrában, akkor azt gondolhatnád, hogy nem lehet baj abból, ha beülsz ennek a világsikerű darabnak a film adaptációjára. Tévedni persze emberi dolog…
Mert, ami bizony már az első trailer-nél egyértelmű volt, később sem lett kevésbé kellemetlen. A macskákká utómunkált színészek hol nevetségesek, hol pedig csak szimplán furcsák, de leginkább ijesztőek. És akkor még nem beszéltem az egerekről és a csótányokról. A történet sem nyújt drámai mélységeket, de erre talán fel lehet készülni, miután az ember egy macskákról szóló filmre ült be. Szóval ezzel nincs is akkora probléma. De azzal már inkább, hogy a CGI cicabajusz miatt alig maradt valami a színészek mimikájából. Hogy Jennifer Hudson velőtrázó előadása az egyetlen értékelhető pontja a filmnek (mert az a dal ismert, és mert Jennifer Hudson bármit adjon is elő, az erőtejes és lehengerlő). Hogy nem tudsz elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy mindezt egy zöld dobozban vették fel.
Mindaz, ami a színházi darabot lenyűgözővé teszi – koreográfia, dramaturgia, színpadkép, díszlet, énektudás, közös munka estéről estére – az itt majd nullára redukálódik. Hiszen itt megannyiszor újra fel lehet venni egy jelenetet, ha elrontod. Nem mondom, hogy nem tettek bele a színészek apait-anyait, de tétje nem túl sok maradt. Utómunkával mindent meg lehet oldani, és itt bizony meg is lett oldva. Bár a környezetre már nem maradt se pénz, se idő. Néhol olyan vérlázító a grafika, hogy sírni tudtam volna, és a dróton rángatott macskák sem tudják élvezhetőbbé tenni az óriásra duzzasztott díszletet. A szövegek angolul és magyarul is érthetetlenek néhol, de ez persze Eliot-nak és Romhányi-nak köszönhetjük, ezért ezen mondjuk túl is lehet lendülni, hiszen mint mondottam a történet nem túl rétegelt, viszont ez sem segített szerethetőbbé tenni a játékidő 1 óra 50 percét. Azt gondolom, hogy ennek a történetnek a szíve és a lelke a beletett munka, ami minden este vért, verejtéket nem sajnálva, a bukás lehetőségétől nem megrettenve van kirakva a színpadra. És hiába tart ott a technika, hogy nagy színészekből macskákat faragjon, ennek ellenére ez a feldolgozás súlytalan, nevetséges és egyáltalán nem méltó egyetlen elődjéhez sem.
