A képregény feldolgozások korában már nem csak a mozivászonról, hanem a tévéképernyőről is ömlik ránk a rengeteg hősi mítosz, amit kénytelen-kelletlen, el kell fogadnunk (Arrow, The Flash, Supergirl és még sorolhatnám). Azonban egy ideje már megpróbálják nem csak a klasszikus, propp-i értelemben vett mitikus felállást lenyomni a torkunkon, hanem meg szeretnék mutatni a kicsit emberibb oldalát is ezeknek az isteni lényeknek. Első kimagasló alkotás ebből a szempontból a Watchmen képregények, amiből a filmes feldolgozás sajnos elég csúfos kudarcot vallott (bár nekem tetszett), az októberben érkező sorozat talán helyreteszi majd a dolgokat.
A The Boys amolyan Black Mirror áthallás, ami megmutatja nekünk, hogy mi lenne, ha ezek a popkultúrában igen népszerű szuperhősök valóban részei lennének a hétköznapjainknak. Ugyanúgy készülnének róluk filmek, lehetne kapni a merchandisingokat, megmentenék a világot, azonban ez nem maradna meg többé a fikció szférájában, hanem a valóságunk része lenne. Ebből a szempontból egy remek alternatív világot kreáltak meg a képregény írói is, hiszen nagyon egyértelmű társadalomkritikát lehet elmesélni ezekkel a korán sem makulátlan hősökkel.
Ebben a világban a Marvel és a DC univerzum tükörképe található meg ugyanazoknak a hősöknek a karikaturisztikus másolatával, van itt Homelander Amerika kapitány helyett, Deep Aquaman helyett, Queen Maeve Wonder Woman helyett és A-Tran Flash helyett. Az Igazság Ligájának egy kitekert változatával, a Hetek csapatával ismerkedhetünk meg, akik egyébként egy mamutvállalat, a Vought PR figurái. Valóban szuperhősök, azonban személyiségük tisztasága pusztán a közvéleménynek szól, mindegyik hős odavan önnön nagyságától, beképzeltek, lenézőek és egyetlen céljuk, hogy hírnevük makulátlan maradjon, ennek bármi is legyen az ára.
Ez a fajta idill dől meg már rögtön az első epizódban, mikor egy hétköznapi srác, Hughie sétál az utcán kézenfogva a barátnőjével, akin egyszer csak keresztülfut A-Train, a világ leggyorsabb embere. Miután egy szemernyi megbánást sem tanúsít a fiú barátnője iránt, illetve a cég megpróbálja lefizetni hallgatásáért Hughie-t, tehetetlen helyzetében és őrlődő haragjában összefut Billy Butcherrel (Karl Urban sziporkázik a szerepben), aki történetesen ismeri a Hetek minden apró titkát és hasonló személyes indíttatásból megpróbálja a világ elé tárni, hogy milyenek valójában ezek a hőn szeretett szuperhősök. Így Hughie becsatlakozik a csapatba, akik most már együttes erővel próbálják megdönteni ezt a céget és annak idoljait. A vicc, hogy bár a sorozat rendkívül brutális, hiszen csak úgy repkednek a belek és ömlik a vér, mégis elmarad a képregény kegyetlenségétől, amiben mindig próbálnak kicsit túlmenni azon a bizonyos határon. A szexuális abúzustól kezdve a csonkoláson át minden sokkal jobban ki van tartva, hogy legyen időnk még inkább meggyűlölni ezeket a „hősöket”.
A történet egyébként csak amiatt válik rendkívül pörgethetővé (8×60 perc), mert minden egyes részben kiderül valami érdekes plusz infó valamelyik karakterről, amivel nagyon jól játszanak. Ezek a titkok legtöbbször a két főszereplő életéből kerülnek elő, egyik oldalon Homelander (a Banshee-ből ismert Antony Starr nagyon hiteles a tenyérbemászó gigasztár szerepében), másik oldalon pedig Butcher. A kor valós szellemisége kiválóan illik ebbe a kétszínű világba, ugyanis a social media hatása még inkább felerősíti ezeknek a hősöknek a létjogosultságát, így a társadalomkritika a technikai civilizáció és az antik hősök jelenlévőségének lehetetlenségét hangsúlyozza ki. A mai, korrupt, multik által uralt világban mindenki beállna a sorba a pénzért és mivel ezek a szuperemberek általában magányosak, emberi vonásaik miatt szükségét érzik egy csapatnak, amiből aztán csak a saját hasznukra próbálnak meg mindenkit kizsigerelni.
Nagyon szomorú és nagyon áthallásos a sztori, a rengeteg dráma és pofátlanul hiteles korrajz ellenére tele van abszurd humorral is a történet. Rengeteg szuperhősös inside joke, illetve Billy Butcher laza, lekezelő gyilkolászós stílusa nagyon illik ebbe a közegbe (akinek nagyon hasonlít a karaktere és kinézete is a Preacherben szereplő Prédikátoréhoz, azaz Dominic Cooperhez). A sorozat kiváló látlelete annak, hogy mennyire nehéz szembe szállni egy multival, hogy berántja a rendszer az eredendően jóhiszemű embereket is és mennyire kamu üzenetekre épülnek egész kampányok, amik túlmutatnak ezen az egész szuperhősös hajcihőn. A látványon lehetne még csiszolni, nagyon látszik, hogy inkább tartalmilag megalapozott, egyébként a piszkos, véres csatákra kialakított történetről van szó, de a figyelmet leginkább az akciók, az információ cunami és a szuperhősök beteges személyisége tartja fenn.
