Új kiállítás nyílt az Országút galériában, az óbudai Selyemgombolyító épületében. A címe: Danse macabre, vagyis Haláltánc. Szurcsik József grafikáit, festményeit és kollázsait április 21-ig lehet megtekinteni. Az elmúlt pár év alatt készült műveit láthatjuk ezen a bemutatón.
A haláltánc kezdete a pestis járványok pusztításának idejére tehető, tehát a 14. századra. Nem csak ez volt az oka azonban a keletkezésének. A középkori emberek sokáig úgy hitték, hogy a halottak éjszakánként a temetőkben táncolnak, és ez a hiedelem szülhette a haláltáncot, mint műfajt a középkorban.
Az irodalomban, a zenében, és a képzőművészetben is helyet kapott. Utóbbinak híres képviselői például Hans Holbein, és Lucas Cranach. Szurcsik Józsefet a pandémia időszaka és a bezártság ihlette, műveiben, skicceiben több éve fellelhető a koponya. Régi hagyományokhoz, témákhoz, és technikákhoz nyúlt vissza, tájképeiben és figuráinak ábrázolásában a táblakép festészet néhány gesztusát prezentálja. Festményeit akrillal, grafikáit pedig tollal, ceruzával, és filccel készítette.
Egyes alkotásain megjelennek a reneszánsz és a barokk jegyei is. Szurcsik megszokott arcélei csontváz ábrázolásokban folytatódnak és élnek tovább, a hiányos és hosszított, néha szögletes koponyákat és arcokat látszólag szembetűnő változás nélkül alakítja a művész. A torzó szerű testek megjelenése pedig nyomasztóvá teszi ezt a „táncot”.
A hátborzongató vigyor, mely a képeken szinte állandó motívum, túlvilági létre hív bennünket, és arra figyelmeztet, hogy mi is áldozatul eshetünk a korai elmúlásnak. Korunkban ugyan nincsen ekkora pestis járvány, van viszont koronavírus mely csaknem ugyanolyan veszélyesnek tekinthető.
Azt is gondolhatnánk, hogy a szomszéd országban folyó háború képeit nézzük, hisz Ukrajnában a rakéták által okozott tűz martaléka lett sok civil lakos is. Ezeken a tájképeken az égő föld sebei tárulnak elénk. Az itt szereplő csontvázak az ott élő emberekéi is lehetnek, nemcsak magát a Halált mint személyt jelenítik meg.
A színpadra helyezett történések régi, középkori vásári komédiákra, a középkori „commedia dell arte”-ra utalnak vissza. E helyütt groteszk és gunyoros módon jelenik meg a haláltánc. Az ekképpen bemutatott figurák több száz éves múltra visszanyúló előadások hangulatát idézik. Azt mutatják, hogy egy színdarabot látunk, amit a végén megszokás – és meg is kell – tapsolni. Egy előre megírt színpadi műnek vagyunk a közönsége, és a katarzis valódi élményével lelkünkben mehetünk haza.
Rájövünk, hogy a nagybetűs Halál az, ami ezeken a képeken a főszereplő, más-más ruhában ugyan, de – Ő az. Különös és abszurd ábrázolás – és látásmód kíséri végig az egész tárlatot, tükröt tartva elénk. Az allegórikus megjelenés, a Halál reprezentációja azt mutatja, Ő nem válogat. Táncra kér, hogy aztán magával vigyen, és belökjön a sírba. Semmilyen együttérzést nem látni örökké vigyorgó koponya arcán, kinevet bennünket. Porszemek vagyunk a végtelenben, hiába küzdünk, mind ott végezzük a sírban. Egyedül vagyunk hát, magányosságunk az ő gunyorossága ellen.
A kiállítás okozta katarzis után a mi dolgunk eldönteni, mire vonatkoztatjuk ezt az „előadást”. A díszlet adott.
