Székely Annamária városokat ábrázol, régi hagyományt folytatva. Az ezerhatszázas években az itáliai művészek ugyanis megteremtették a vedutát (magyarul látképet, látványt). Ezt a műfajt a 22. századi Magyarországon nagyon szereti művelni néhány művész. Milyen jó dolog, hogy többen is vannak a mi kis országunkban, akik nem az absztrakttal foglalkoznak. Ám a festőnő nemcsak ebben nyúlik vissza a hagyományokhoz: az illúziókeltést is műveli, amely szintén a 15. századtól indult el, és máig művelik ezt a három dimenziós térhatású ábrázolást a síkfestészetben.
A festőnő meglepő távlatokat nyit meg előttünk. Ha sétálunk a városban, sokszor találkozhatunk kirakatokon, vagy az épületek üveg, és plexi falain visszatükröződő látvánnyal. Ezt a másodlagos látképet festi meg a piktor, realista módon. Az általa ábrázolt építmények színvilága egyáltalán nem hivalkodó, sőt átlagos; a festő barna, fehér, fekete, kék, zöld és a szürke színekkel operál. A terek megjelenítése viszont különleges: érzéki csalódásokat élhetünk meg, a szemünk megcsal bennünket, illúziók áldozatai vagyunk. Néha mintha könyvet lapoznánk, máskor pedig hasadások, repedések által juthatunk el egy másik világba. A képeknek nincsen kerete, pár helyen még az is oda van festve a képre, de ahol ez sincs ott nem is kell.
A multidimenziós világ elmélete szerint, egy helyen több tér is létezhet, egyazon időben. A festő jóvoltából talán ez a hipotézis jelenik meg, bár a párhuzamos univerzumok bizonyítékát még nem fedezték fel, csak a sci-fi irodalomban és a filmek világában találkozhatunk ezzel.
Székely Annamária épületeinek belseje hol összeolvad a külső világgal, hol különválik tőle, egyszerre vagyunk kint és bent. Kuriózum a 3D-s ábrázolás, amelynek a felfedezéséhez piros – kék háromdimenziós szemüveg szükséges. Megfestéséhez rendkívül sok türelemre és szaktudásra volt szükség.
Ember egyáltalán nem szerepel az alkotásokon. Csak a kirakati babák és az autók utalnak rá, hogy az elkülönített, felhasított, előreugró utcák külső és belső szféráiban talán az ember is megfordul.
Néma ez a világ, hiszen sem ember sem állat nem szerepel ezeken a műveken, csak a halak kirakatbeli reprodukciója visz valamilyen életet a képbe. Más entitás nincsen ebben az univerzumban, ezért néha kissé nyomasztó lehet átlátni rajta. Elgondolkodhatunk: hová tűntek vajon az emberek? Talán egy hatalmas kataklizmát követő világot látunk? Vagy egy időhurokban ragadtunk, ahol minden megmerevedett és eleve nem létezik biológiai élet? Mintha valami csoda vagy más jelenség által eltűntek volna a lakók.
A magány ott bújik meg a képek mögött, nem láthatjuk, és mi kicsit furcsán érezzük magunkat. A bezárt, vagy félig nyitott ablakok megjelenítésében a klausztrofóbia érzése erősödik fel, az üresség és a feszültség érzetével párosulva. A festő ugyanakkor objektív és láthatatlan szemlélőként van jelen, szinte érezzük a jelenlétét. Aztán lassan összeáll a kép, a belső és a külső magány egymást fedve megalkot egy szinguláris világot.
A kiállítást szeptember 2-ig lehet megtekinteni az Újlipótvárosi Klub-Galériában.
