Nem túlzás azt állítani, hogy Thor a Marvel Filmes Univerzumának egyik legnagyobb útját bejárt és legnagyobb személyiségfejlődésen átesett karaktere. 2011-ben az első szólófilmjét követően hozzám hasonlóan nem sokan tippelték volna meg, hogy 10 évvel később nem, hogy fontos szereplője lesz a mára már multiverzumokon átívelő történetnek, de az egyik legkedveltebb karakterré is kinövi magát. Most pedig ott tartunk, hogy a Szerelem és mennydörgés a karakter negyedik önálló filmje lett az MCU-n belül, amivel Amerika kapitány, Pókember, de még Vasember sem büszkélkedhet.
Thor egy balul sikerült akció után rájön, hogy valami hiányzik az életéből és többet akar, mint bolygókat menteni, ezért elhatározza, hogy könnyes búcsút vesz a Galaxis őrzőitől és új életcélt keres magának. Balszerencséjére azonban koránt sem lesz olyan egyszerű elszakadnia a hősléttől, ugyanis Gorr, az istenölő pont őt vette célba és ha ez még nem lenne elég, volt szerelme, Jane Foster is feltűnik a színen, aki időközben olyan képességekre tett szert, mint ő maga.
Bevallom én személy szerint imádom a szuperhős filmeket, különösképp a Marvel mozijait, mégis az utolsó egy-két évben alábbhagyott a lelkesedésem az MCU és úgy általánosságban véve a zsáner iránt. Na, persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen hátat fordítottam volna a maszkos igazságosztóknak, egész egyszerűen csak nem törtem magam azért, hogy elsőként láthassam őket sajtó, vagy premier előtti vetítéseken, sőt bevallom néhányat (Fekete Özvegy, Örökkévalók) azóta sem néztem meg, ez pedig számomra pár éve még elképzelhetetlen volt. A Thor: Szerelem és mennydörgés viszont, ha nem is lesz a kedvenc szuperhős mozim, de kicsit azért felrázott és újra előhozta belőlem a rajongót.
A személyes kitérő után rá is térek, hogy milyen lett maga a film. Sajnos, akinek nem tetszett a Thor: Ragnarök és akinek nem tetszett az az irány sem, ami felé az Ultron kora után vitték a karaktert, annak nagy valószínűséggel a Szerelem és mennydörgés sem nyeri majd el a tetszését, mert a címszereplő minden eddiginél komolyan vehetetlenebb. Én azok táborát erősítem, akiknek kifejezetten tetszett ez az irány, így a negyedik Thor kalandon is az elejétől a végéig remekül szórakoztam, talán jobban is, mint korábban bármely másikon. Chris Hemsworth-re kár szót fecsérelni, mert már 11 évvel ezelőtt is remek Thor volt, azóta pedig filmről filmre egyre jobban átlényegült és ez most sem volt másképp. Az viszont már sokkal nagyobb bravúr, hogy Jane Foster és vele együtt Natalie Portman is sokkal szerethetőbb lett, pedig, ha mondanom kellett volna valakit, hogy ki az MCU valaha volt egyik legszürkébb karaktere valószínűleg őt mondtam volna. Most viszont kapott némi személyiséget, pár remek pillanatot és még néhány poént is. A Christian Bale által megformált Gorr viszont összeségében csalódást keltőre sikerült. Ez viszont sokkal inkább a forgatókönyv, és/vagy a vágók hibája, mintsem a színészé, aki a tőle megszokott maximumot nyújtotta, de nem kapott elég játékidőt ahhoz, hogy száz százalékig kiteljesedhessen, pedig meg volt benne a potenciál, hogy egy Thanos szintű főgonosz legyen belőle.
A tempóra sem lehet panasz, mert tulajdonképpen üresjáratok nélkül egyik akcióból a másikba csöppenünk és a kétórás játékidő tényleg szó szerint elröppen. Az utolsó harmad kissé kapkodós is lett emiatt, akkor egy kicsit sajnáltam, hogy olyan szigorúan fogott az a vágóolló. Hiányérzetem igazából csak emiatt van, mert minden más téren elképesztően szórakoztató élményt nyújtott a Szerelem és mennydörgés. A poénok a legtöbb esetben betaláltak (leszámítva néhány kínos szóviccet), a látvány ezúttal is káprázatos, az utolsó harmad két nagy összecsapása vizuálisan remek, és még néhány megható pillanat, valamint pár fordulat is belefért a végére. Taika Waititi pedig újfent bebizonyította, hogy James Gunn mellett ő Hollywood egyik legszínesebb és legkreatívabb rendezője.
