Körülbelül 6 éves koromra datálom elköteleződésem a mozgóképpel. Az Alien második része pecsételte meg a sorsomat, ami a 90-es évek elejére már beszerezhető és rommá nézhető volt kalózkazettán (ohh, a VHS hőskora), ha voltál olyan szerencsés, hogy volt a háztartásban egy működő VCR. (Ugyanitt működő videómagnót vásárolnék!)
Ugyanakkor visszatekintve, életem legmeghatározóbb filmje egy teljesen más műfajból és atmoszférából került ki. S mivel életem során többször rádöbbentem, hogy nagyon sokan nem látták, vagy csak nem emlékeznek rá, úgy döntöttem, hogy ma megajánlom nektek ezt az 1991-es csodát.
Nem szoktam, de most ráerőltetem azt a vallást a gyerekre! Főleg, ha lány! 😀
Ezt a filmet látni kell és kész! 🙂
1985-ben járunk, Evelin Couch (Kathy Bates – Amerikai Horror Sztori) a férjével érkezik a Rózsaterasz Idősek Otthonába, hogy meglátogassák annak nagynénjét. Mivel a nagynéni nem szívleli Evelint, ő jó feleség módjára magára hagyja a „kedves” rokonokat és leül csokoládét majszolni a váróba, nem is sejtve, hogy az elkövetkező hónapokban alapjaiban fogja megváltoztatni az életét egy kedves, idős hölgy.
Mrs. Cleo Threadgoode, vagyis Ninny (Jessica Tandy – Madarak) első pillantásra meg van róla győződve, hogy Evelint mindennél jobban érdekli az epeköveinek a sorsa, szóval rögtön el is meséli neki, hogy nem engedték elhozni a kórházból, valamint a gyógyszeres beöntés diszkrét bájáról is szót ejt, mielőtt ugyanilyen könnyedséggel belekezdene Frank Bennett évekkel ezelőtt történt rejtélyes halálába.
Ezután idősíkot váltunk és belecsöppenünk az 1920-as évek déli atmoszférájába.
Whistle Stop egy olyan amerikai déli kisváros, ahol, azt gondolom, bármelyikünk el tudná képzelni az életét, még ha nincs is betonút, wifi, vagy vegán/gourmet streetfood truck az utcákon. Feltéve, ha középosztálybeli fehér férfi vagy, mert nőnek és feketének lenni nem volt egy röhögőgörcs ekkortájt Alabamában. De ez ne rettentsen el senkit, mert mindezen társadalmi problémák vaskos érintése mellett csodálatos hangulatot kapunk.
Szóval Whistle Stopban az élet a maga egyszerűségében csörgedezik a nem is olyan rég épült vasút mellett, ahol bepillantást nyerhetünk a Threadgoode család nem is olyan hétköznapi hétköznapjaiba.
A film Leona Threadgoode esküvőjével kezd, ahova Idgie (a legkisebb Threadgoode és egyben filmünk főszereplője) nem hajlandó ruhát venni, sőt úgy kell elrimánkodni a ceremóniára, ahol minden erejével azon van, hogy kizökkentse az eskető papot pátoszos beszédéből. Később, ugyanezen a napon megismerkedünk Ruth Jamisonnal is, aki századeleji történetünk másik főszereplője lesz. Ha akarnánk, se tudnánk két, ennyire különböző női karaktert elképzelni.
Idgie (Mary Stuart Masterson – Rejtjelek) vadóc, horgászik, kocsmázik, pókerezik és mindig, minden körülmények között azt csinálja, amit jónak lát.
Ruth (Mary-Louise Parker – Red) visszahúzódó, sosem koszolja össze magát, vagy iszik, s habár könnyedén megtanulja a póker és a blöffölés csínját-bínját, sohasem tesz olyasmit, amit mások nem néznének jó szemmel.
S Ruth hozzámegy ahhoz a Frank Bennetthez, akinek a haláláért később Idgie-t letartóztatják.
Ninny olyan átéléssel és odaadással meséli a két lány történeteit, hogy Evelin teljesen átértékeli a már addig is romokban heverő életét és elkezd végre önmagával foglalkozni, dolgozni, önbizalmat építeni, kiállni az igazáért, úgy általában boldogan élni.
S persze megpróbál abból a rengeteg kedvességből és odafigyelésből valamennyit visszaadni Ninny-nek, akit látogatási napon nem szabad aludni hagyni, hiszen alig várja, hogy tovább mesélhesse Idgie, Ruth és a Whistle Stop Café életét.
Jon Avnet csodálatos hangulatú filmet forgatott Fannie Flagg regényéből (nem mellesleg a forgatókönyvet is ő adaptálta, kapott is egy Oscar-jelölést érte). S habár lassan elférne egy bátrabb remake a mozitörténet palettáján, valószínűleg akármilyen jól is sikerülne, ez maradna életem legkedvesebb filmje, mert mióta láttam, egészen biztosan tudom, hogy „a titok a mártásban rejlik”.
A Sült zöld paradicsom egy mai szemmel is tökéletesen élvezhető, feelgood, coming of age dráma, ami 1991 óta nem talált kihívóra nálam.
Az ugyancsak Jessica Tandy szereplésével készült Miss Daisy sofőrje volt még számomra ilyen elragadó hangulatú, de hát Idgie és Ruth hamarabb robbantak be az életembe.
Így mindig ők maradnak a kedvenceim. Mindenkinek ajánlom, aki egy jégesővel vert vasárnapot emelkedett hangulatban zárna le, bármennyire is nyomasztja az eljövendő hétfő gondolata.
