Kétkedőn, ám reményekkel telve ültem be a moziba megnézni az Emmy-díjas Csupó Gábor új filmjét. A Pappa Pia sikerességét sokan megkérdőjelezték már jóval azelőtt, hogy megjelent volna a film. Egy barátom egészen addig érdeklődött iránta, amíg meg nem tudta, hogy musical-vígjátékról lesz szó; „Ez a műfaj már azelőtt halott volt, hogy megszületett volna, mit akarnak rajta erőltetni?”. Én pedig a film kezdetének pillanatáig hittem abban, hogy a rendező valahogy mégis képes szórakoztató produkciót létrehozni. Elvégre az alapanyag megvolt; ismert színészgárda, igazi magyar slágerek, Duna part, ezen kívül szerelmi szálat és nagy családi egymásra találást ígért a Pappa Pia előzetese. És, hogy mi lett ebből? Ez a film nagyon próbálkozik, próbálja keverni a mait a retróval, próbál vicces lenni, próbál hasonlítani a Hair-re és a Mamma mia!-ra, amit viszont nem próbál meg, az bármiféle törekvés az egyedire és a hitelesre. Mert hiába Szabó Kimmel Tamás és Ostorházi Bernadett, ha már a koncepció alapjai sem tartogatnak semmi érdekeset.
Papi (Nagy Feró) a világ legkedvesebb nyugdíjas linkje, aki mindenkinek tartozik és csak a jókedvét ajánlhatja törlesztés helyett. Már laknia sincs hol, egy lepukkant Duna-parti csónakházban húzza meg magát. Ám szomszédja, egy menő szuperdiszkó tulajdonosa, Wizy (Stohl András) most ezt is elvenné tőle, hogy valami csilivili buliplázát építtessen a parton. Az öreg nem esik kétségbe, de fogalma sincs, mit csináljon, úgyhogy a bonyolultabb megoldást választja: segítséget kér az unokájától, Tomitól (Szabó Kimmel Tamás). A srác legalább olyan link, mint a nagyapja, viszont sokkal sármosabb – és habozás nélkül hívja a haverjait.
A film meglepetése egyértelműen Stohl András, ugyanis az alakítása a többiekével ellentétben nem bábu-szerűvé, hanem valóban emberi karakterré teszi a gonosz diszkó tulajdonost, Wizy-t. Azonban ő sem képes csodára; a szerepe egysíkú és kidolgozatlan, csak úgy, mint a többi szereplő, Tomit, Marát és Papit beleértve. A filmben feltűnik Mózes András, Tomi egy közeli barátját alakítva, illetve debütált Miller Dávid, aki szülei után (Ullmann Móni és Miller Zoltán) szintén színészkedésre adta a fejét. Kicsiny szerepében talán nem tudta 100%-ban megmutatni, hogy mit tud, remélhetőleg hallatni fog még magáról a jövőben.
A zenés betétek korrektek, élvezhetőek – kicsit féltem a 20-30 évvel ezelőtti zenék újrafeldolgozásától, ez viszont aligha kifogásolható a filmben. Egy-kettő különösen jól sikerült, a Neoton família vagy Macskafogó slágereinek hallatán bizony elfogja a nézőt a jól eső nosztalgia. A díszletezés (sok-sok neon, sok-sok retro hatású kellék, és többek között egy igazi láma), a helyszínválasztás, az olyan járművek használata, mint a BMW motor, az elektromos autó és a méregdrága jet-ski bizony rászolgált arra, hogy ez a Pappa Pia csak félmilliárd forintból tudjon elkészülni. Ami viszont tanulságként levonható, az az, hogy a drága film nem egyenlő a jó filmmel, a látványvilág nem kárpótolja az izgalmas cselekmény hiányát. Volt itt szó Korda György és Vajna Tímea cameo-ról a marketing időszakban, ezt legalább sikerült is betartani, Korda Gyuri bácsi két perces szereplése viszont semmit nem tesz hozzá a történethez, Vajna Timiről pedig egy rosszul beidőzített pislogás miatt akár még le is maradhattak a szerencsétlenebbek. Ezt csak azért érzem igazságtalannak, mert ehhez képest van olyan főszereplő, aki még bele sem fért az hivatalos előzetesbe.
A film zárójelenete viszont nagyon jó, azt a bulis, nyári hangulatot képviselni, amire az egész produkció épült (volna). Szeretet, tánc, happy end. Kár, hogy ez csupán az utolsó öt percbe fért bele. Ráadásul Kováts Vera instant leveses hasonlatával ellentétben a film rendelkezik komoly mondanivalóval is, amit Nagy Feró fogalmaz meg: Abból nem válhat csavargó, akit hazavárnak.
