Csillagok háborúja. Mindenkinek mond valamit ez a név. Fénykardok. Erő. Droidok. „Nem, én vagyok az apád!” Az elmúlt évtizedek alatt olyan mértékben beépült a kollektív tudatba a Star Wars, hogy észre sem vesszük, milyen mély, máig érezhető hatással van a filmes világra. A sci-fi mérföldköve ez az űropera, amely sokkal több annál, amit egyszerű kulcsszavakkal ki lehetne fejezni. Sokkal több a fénykardoknál, az Erőnél, a droidoknál, vagy ikonikus mondatoknál. Generációk nőttek és nőnek fel vele, akik hősökként, példaképekként tekintenek karaktereire. Az a „messzi, messzi galaxis” a mi univerzumunkkal is érintkezik, és ahogy régen, most is hatással van rá.
A Star Wars: Az utolsó Jedik erre a hagyatékra épít, de megtölti újszerűséggel, innovációval, és modernitással, a lehető legjobb értelemben. A film legnagyobb motívuma az egyensúly, és a változás, amelyek köré szerveződik gyakorlatilag minden. A helyzet iróniája talán az, hogy amennyire meghatározó volt a klasszikus trilógia, annyira gyatra lett ami azt követte. Most a Star Wars filmek világában is visszatérni látszik az egyensúly, nem kis mértékben köszönhetően a legújabb alkotásnak.
Az Utolsó Jedik megragadta azt a varázslatot, amit az eredeti alkotást csodálatossá tette. Különös lényeivel, izgalmas szereplőivel és csodás helyszíneivel alkot keretet egy meglepően érdekes és mély narratívának, ahol mindenkinek fontos a szerepe, és megvan a maga helye. És ezek a szereplők sokszínűek, amit a szó szoros értelmében és egyben metafórikusan is értek. Ez egyrészt sokkal izgalmasabbá teszi a szereplőgárdát, másrészt reprezentatívabb saját világunk tekintetében is, példaképeket és hősöket állítva mindenki számára. A színészek pedig fantasztikusan elevenítik meg karaktereiket, kiválóan közvetítik a felszín alatt rejlő mély érzelmeiket, vágyaikat, félelmeiket, legyen szó szerethető, bosszantó, humoros, vagy sikamlós alakokról, akár a jók, akár a rosszak oldalán harcolnak, vagy épp a szürke zónában léteznek. A szentimentalizmus csapdájába ugyan beleesik néhol a film, és nem minden elképzelés indokolt, de ezek eltörpülnek amellett, amit összességében jelenthet a nézőknek.
Az egész művet áthatja az a jellegzetes Star Wars személyiség, de mégis váratlan, fordulatos, és erőteljes. Meglepetései nem kizárólag történéseiben rejlenek, hanem abban is, ahogy ezt a személyiséget kezeli. A kissé lassabb kezdés kifizetődő a film fenomenális második harmadában, valamint befejező szegmensében, ahol rengeteg minden értelmet nyer. Az akció és a klasszikus elemek pont azok – elemek -, miközben a jellemek és vívódásaik kerülnek előtérbe. A sorozat központi tematikája, a felnőtté válás itt is domináns, de egyedi módon az öregedés is fontos, ami más ízt ad az eseményeknek. Bűbájos pillanatoktól hemzseg, amely a legjobbat hozza ki színészeiből is. Mark Hamill, mint Luke Skywalker és Carrie Fisher, mint Leia Organa talán soha sem volt ennyire jó, az ifjú titánok pedig továbbra is dübörögve képviselik az új generációt. John Williams zenéje mindezt egy igazán izgalmas, karfát markoló élménnyé teszi. A humor, legalábbis a bohóckodós része, talán egy picit túl van tolva, de megfelelően kiegyensúlyozza a többi történést.
A Star Wars: Az utolsó Jedik végre felnőtt, és kikerült elődei árnyékából. Rian Johnson író-rendező úgy ragadta meg azt a bizonyos fonalat, hogy J.J. Abrams előző epizódja inkább prológusnak hat, mint teljes résznek. Eszement kompozíciók, elgondolkodtató motívumok, őrült csavarok, humoros szegmensek, szívszorongató képsorok, gyönyörű tájak és lehengerlő csaták állnak össze egy lassan épülő, de hatalmasat csattanó egésszé, amely határozottan az egyik legjobb filmmé teszi a sorozatban. Fontos a múlt, de végre itt a jövő egy új generációna: és tündököl. Könnyekkel, kacajokkal, izgalommal és csavarokkal.
