12.7 C
Budapest
vasárnap, október 25, 2020
Kezdőlap Ajánló Rövidfilmek a BuSho fesztiválról

Rövidfilmek a BuSho fesztiválról

Lássuk be, a’ átlagember nehezen veszi rá magát arra, hogy ellátogasson egy nyilvánvalóan „alteros” rövidfilm-fesztiválra. Merhogyugye ott a munka, a bevásárlás meg a gyerek, és akkor majd pont arra legyen kapacitásom, hogy 10-20 percenként teljes mentális hátraarcot csinálva megnézzek egy rakás, vélhetőleg eleve nem túl szórakoztató, de legalább tök érthetetlen történetet valami elvadult művészlelkektől…

Őszintén szólva én is valahogy így voltam ezzel, és csak azért vállaltam az egészet, mert 40 napnyi folyamatos, hétvége-mentes nyárközépi projektmunka után már mindegy volt, csak emberek közé mehessek. De kellemesen csalódtam – az pedig még kellemesebb csalódást jelentett, hogy a kényszerűségből magammal hurcolt 14 éves gyerekem is javarészt pozitívan nyilatkozott a felhozatalról, pedig ő aztán végképp nem tartozott a művek célközönségébe.



A BuSho blokkjai közül kettőből néztünk meg versenyfilmeket (a másodikból az összeset, a harmadikból egy kivételével mindet), ezek pedig pont azt a témát dolgozták fel, ami engem eleve nagyon foglalkoztat, ivadékomat meg alanyi jogon érinti: a gyerekek és a felnőttek viszonyát, és a két fél közt oly igen gyakran fellépő kommunikációs kudarcot. A 113 című iráni alkotás volt az egyik kivétel, bár ez is a mindenható felettes hatalom és az alárendelt fél közti kapcsolatot mutatta be, csak nem a család, hanem a katonaság világában. Nem tudom, hogy ez a programszervezők részéről szándékos vagy véletlen volt, de a néző adott esetben igen kellemetlen párhuzamokat vélhetett felfedezni a lelkes szülők és a lelketlen militarista vezetők lelkivilága és stílusa közt… A másik darab, ami kissé kilógott a sorból, a Helfer volt, egy magyar animáció, ami inkább az érzelmekre hatott és hangulatokat kavart fel, mintsem hogy konkrét történetet mesélt volna el (ettől elegánsabban nem nagyon tudom megfogalmazni, hogy a film magas volt nekem, mint piócának a vegán diéta, 10 percen keresztül fogalmam sem volt, hogy mit akarnak tőlem, mindenesetre maga az animáció tetszett).

Különösen szimpatikus volt számomra, hogy a gyerekek problémáit a bemutatott alkotások nem csak a „kötelező klasszikus” nézőpontokból vizsgálták, bár nyilván erre is volt példa: mindenki tudja, hogy a válófélben lévő, csakis saját magukra figyelő, óvodás gyerekként marakodó, piszkálkodó, sértődősködő szülőknél egy csorda veszett rozsomák is szórakoztatóbb társaság, mint ezt kissé szürreális, de nagyon találó módon a szlovén Nežka is bemutatta (gyerekem innen üzeni, hogy cuki volt a szarvas).



Üdítő volt látni, hogy a milliónyi férfi (és rajtuk keresztül milliónyi nő és gyerek) életét megkeserítő állandó farokméregetést a művészvilág végre kezdi a helyén kezelni. (Nem mintha bármi problémám lenne a „Kigyúrt, nagydumás jócsávó mindenkit lenyom” megközelítéssel, csak ezen kívül férfiemberre létezik még másik hat-nyolcszáz érdekes és valamivel életszerűbb változat). A problémát nagyon röviden és még annál is markánsabban mutatja be a német Der Kӓpt’n, ahol a tegnap hőse, az egykori vízimentő a műtéte után egyszer csak a faszacsávók rangsorának legalján találja magát. Helyesebben szólva: erőnek erejével ezt akarja magával elhitetni („Most milyen példát mutasson egy ilyen roncsférfi a fiának, úristen, még a végén homokos lesz a gyerek, jááááááj ”), és ezen a Vidéki Vidám Fiúk macsó életszemlélete és vicceskedése nem sokat segítenek. A kanhierarchia többet számít neki, mint a kisfia szeretete és aggodalma: bizonyítási kényszere miatt majdnem sikerül megölnie saját magát és a gyereket is. Kicsit messzebbről, és egyéb motívumokat is bevonva ilyesmit boncolgat a szlovák Pura Vida is, itt is egy szükségtelenül keménykedő, viszont szükség esetén sem kommunikáló Férfias Apa veszíti el a fiai megbecsülését, viszont a történetnek megágyazó szociális környezet az egyik napról a másikra élő káeurópai munkásokkal és munkanélküliekkel maga is külön sztorivonalat képvisel. A Daughter című cseh animációban ugyanez a helyzet annyival komplikálódik, hogy a szótlan, érzelmeit nehezen kinyilvánító apa gyereke az átlagosnál érzékenyebb kislány.

Az eddig felsorolt alkotásokban külön kiemelném az egytől egyig kiváló, hiteles gyerekszínészeket (melyek ellentéteivel szükségtelenül gyakran kell találkoznom szórakoztatónak szánt hazai és külföldi alkotásokban egyaránt).



Szándékosan hagytam a végére a magyar Második kört, nem akarnék hazabeszélni, de nekem ez tetszett a legjobban a felhozatalból, mindenképp érdemes megnézni. Egy elképzelt jövőben járunk, ahol a hajdani rettegett Abortusz Bizottságok furcsa ellenpárja hoz megmásíthatatlan döntést arról, hogy a párok megtarthatják-e a gyereküket. A szülőknek meggyőző marketing kiselőadással kell igazolni, hogy Jenőke majdan a társadalom hasznos tagja lesz, és jaj annak, aki nem tudja, hányasnak kell lennie majd a gyereknek történelemből hetedikben, ha szívsebészt akarnak faragni belőle. Elképzelt jövő ide vagy oda, aki beszélgetett már Céltudatos Anyukákkal, akik a homokozóban ártalmatlanul nyáladzó kisded felett strázsálva felmondják a baromi okos könyvet, aminek alapján tuti kis Mozartokat meg Billgécceket lehet nevelni, és 30 évre előre felvázolják a ded életpályáját… De megér egy misét az is, ahogy a film a maga kis privát szemétdombján önjelölt Hitlerként páváskodó bizottsági tagokat bemutatja, az obligát kávéfőző nénivel egyetemben, akinek a nedű elkészítésén kívül annyi a funkciója, hogy a lehető legundorítóbb módon szólítsa be a pacienseket a folyosóról. Kis magyar rögvalóság, kandi kamerával bármelyik SZTK-ban le lehetett volna forgatni. A vicces politikai poént nem lövöm le, mindenki nézze meg maga.

A BuSho igen-igen bőséges versenyprogramjának tényleg csak a töredékét sikerült megnéznem, de bevallom, kedvet kaptam hozzá, hogy legközelebb is elmenjek. Szomorú volt látni, milyen kevesen voltak kíváncsiak a filmekre (és ahogy elnéztem, azoknak a többsége is csak azért volt ott, hogy írjon róluk…). Egy ráérősebb (meg vírusmentesebb) világban akár irodalomórai projektnek is elmenne néhány mainstream-től távolabb eső, viszont hossza miatt nem annyira idegesítő és/vagy lelombozó, minőségi rövidfilm megtekintése és megvitatása. Valószínűleg Petőfi Sándor se sértődne meg, ha legalább ennyi időre békén hagynák.


Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Hírdetés

LEGNÉPSZERŰBB

Vadon (Wild – 2014) [Kritika]

Ha meghalljuk azt a szót, hogy zarándoklat, a legtöbb embernek valószínűleg az El Camino fog beugrani. Természetesen ezen kívül rengeteg hasonló zarándokút létezik, melyek...

Marvel maratont tartanál? Íme a teljes idővonal, hogy biztosan a helyes sorrendben nézd a stúdió filmjeit és sorozatait!

Cikkünkből megtudhatjátok, hogyan nézzétek kronológiailag helyes sorrendben a Marvel-moziuniverzum filmjeit, sorozatait és kisfilmjeit! 1. Amerika kapitány: Az első bosszúálló (Captain America: The First Avenger) 2. Carter...

A másik út – Minisorozat (Unorthodox: Limited Series – 2020) [Kritika]

Hogyan utasítsuk vissza gyökereinket? Erre a kérdésre ad választ a Netflix sorozata, mely négy részben lebbenti fel előttünk egy Ultra-Ortodox zsidó közösségtől „szökő” fiatal...

Házimozi: A kör (The Circle – 2017) [Kritika]

A Harry Potter filmek nem csak Daniel Radcliffe számára hozták meg a sikert, hanem Emma Watsonnak is. 2011-ben került a mozik vásznaira az utolsó...