vasárnap, április 21, 2024

Renfield kritika (Renfield, 2023)

„Kitépem a kezed, és a hátadba szúrom”

Hogy kicsoda Renfield? Hogy nem ismeritek? Hohó! Igazából senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan. A klasszikusként definiált Drakula-filmekben Renfield kötelező jellemzője a közönség soraiban kellemes borzongást kiváltó bogárevés, és a diszkrét(nek nem mondható) elmebaj. Ilyen volt pl. az 1931-es verzióban Dwight Frye alakításában (ami egyébként szinte az összes későbbi paródia/homage alapja), vagy a közepesen fiatalok számára ismerős Francis Ford Coppola-féle 1992-es Drakulában, ahol a zseniális Tom Waits játszotta. Werner Herzog Nosferatujában Renfield nem eszik bogarat, viszont a szokásosnál is instabilabb. Egy másik változatban néma. Egy harmadikban hűséges komornyik. 2023-ban jóképű, szenved, és főszerepet kap. Vagy legalábbis azt hiszi.

Mr. Renfield (Nicholas Hoult – A menü, Eleven testek) a csókos szájával és tengerkék szemével a nők kedvence lehetne, ha végre lecserélné a százéves, redvás zakóját meg elmenne fodrászhoz. De minek is tenne ilyet? Épp ilyen külsőségek illenek ahhoz, aki belsőségeket szállít minden idők legismertebb szörnyetegének, Drakulának (Nicolas Cage – Végső állomás Las Vegas, Mandy). A gróf egyébként egy tragikus szakmai baleset kapcsán háromnegyed részt szénné égve épp egy amerikai nagyvárosban lábadozik. Renfield valahogy érzi, hogy az élete nem teljes, ezért eljárogat egy terápiás csoportba, ahol a kapcsolatfüggők igyekeznek egymáson segíteni, egy lelkes guru (Brandon Scott Jones – A végzős év) vezetésével. Igaz, hogy alapvetően vadászni jár oda, no de akkor is, a jó szándék a fontos. Egy másik történetszálon közben egy talpig becsületes rendőrnő (Awkwafina – Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendája) reménytelen küzdelmét követhetjük, aki az apját meggyilkoló, nagy hatalmú maffiacsalád ellen harcol.

Renfield kritika
Benjamin Shwartz, mint Henry a Renfield című filmben. Kredit: Michele K. Short / © 2023 Universal Studios

Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz olyan film, amit a Deadpoolhoz fogok hasonlítani, és az összehasonlításból az utóbbi jön ki győztesen. Nem azért, mert a Deadpool „rossz”, inkább afféle egyedi filmnek tartom, amit nem feltétlenül lenne muszáj megismételni. Nem mondom, hogy Renfield egy vegytiszta Deadpool klón. Tekinthetem fiatalosan modern Drakula történetnek/paródiának is. De szerintem leginkább egy olyan Deadpool film, amiben történetesen van egy vámpír is.

Szomorúan mondom ezt – ez lett volna a film sava-borsa! – de tekintsünk el attól, hogy mi vesz rá valakit arra, hogy egy életveszélyes, ráadásul baromi arrogáns szörnyeteg alázatos talpnyalója legyen, milyen függőségek csinálnak pondrót amúgy jóravaló emberekből, és mi jelentheti a kiutat egy ilyen élethelyzetből. Mégpedig azért tekintsünk el ezektől, mert maga a film is eltekint: teljesen mindegy, hogy viccnek szánta a pszichológiai zöngéket a toxikus kapcsolatokról, vagy véres-cicamintás papírba csomagolt komoly mondanivalónak. A ziccert az alkotók akkor is kihagyták, ha amúgy a Katica csoportos nézők kedvéért hatszázszor elmondják, milyen fontos szembe szállni a démonjainkkal. Ami ezek után marad, az annyi, hogy a szuperhős főszereplő által narrált történetben egy rakás ember a lehető legvéresebb módon meghal, miközben mi a hasunkat fogjuk a röhögéstől. Jé, csak nem a Dea…

Renfield kritika
(B-J): Brandon Scott Jones, mint Mark és Nicholas Hoult, mint Renfield a Renfield című filmben. Kredit: Michele K. Short / © 2023 Universal Studios

Nekem a Deadpool szórakoztatásról alkotott elképzelései nem voltak különösebben szimpatikusak (hiába, régimódi vagyok), de azt azonnal hajlandó vagyok elismerni, hogy azon a filmen betegre röhögtem magam. A Renfielden meg nem. Volt benne néhány jó poén (javarészüket a trailerben meg is tekinthettük), de három dolog meglehetősen agyonüti a felhőtlen szórakozást. Az egyik az elfuserált sztori. A másik az elfuserált mellékszereplők. A harmadik – és most úgy vérzik a szívem, hogy arra nyájakban fognak idehemzsegni a vámpírok – a Nicolas Cage.

Az elfuserált sztori a legkevesebb, nyilvánvaló, hogy nem a nyolcezer-negyvenedik Ünnepi Könyvhétre ültünk be. Persze nehéz úgy élvezni egy történetet, hogy a megteremtett világ szabályai nem teljesen világosak: itt a legzavaróbb kérdőjel az, hogy szigorúan fizikai értelemben mennyire függ Drakula Renfieldtől, és mennyire függ a famulus a vámpírtól (ez az egyik probléma egyébként, ami a „kapcsolati függőség” motívumot is erősen idézőjelbe teszi). Az elfuserált mellékszereplők már kellemetlenebbek. A terápiás csoport, ahol egy-egy karakter a képregényekben szokásos módon az adott poén avatárja, még egészen istenes, a legviccesebb jelenetek is itt zajlanak. A rendőrnő figurája viszont túl sokszor tűnik fel ahhoz, hogy az általa képviselt egyetlen vicc (csúnyán beszél, juj) hosszú távon is működjön. (Megint csak azt kell mondanom, hogy a Deadpoolban a vak nénit, az indiai taxisofőrt meg a cinikus jóbarátot sokkal ügyesebben adagolták). A rendőrnőhöz kapcsolódó maffia-történet lenne az, ami ugyebár a lineáris cselekményt biztosítaná Renfield lelki izéi mögött – de nem biztosítja, főleg úgy, hogy a gonoszokat sikerült eggyel nevetségesebbé tenni, mint feltétlenül muszáj lett volna. (Nincs még egy olyan jól eltalált, három szóból felépített, kicsinyesen aljas negatív főszereplő, mint Ajax a Deadpoolban. Csak úgy mondom.)

Renfield kritika
(B-J): Adrian Martinez, mint Chris és Awkwafina, mint Rebecca a Renfield című filmben. Kredit: Michele K. Short / © 2023 Universal Studios

Hogy mi a baj Nicolas Cage-dzsel? Sietek leszögezni: imádom Nicolas Cage feltartóztathatatlanul hömpölygő, gátlástalan, kozmikus méreteket öltő, önparódiába hajló idiotizmusát. Minden lehetséges fórumon, mindig védtem, mert úgy éreztem (és most sincs ez másképp), hogy valaki, aki a legerősebb ellenszélben is hű tud maradni magához, mindenképp tiszteletet érdemel. A probléma pedig éppen ez: Nicolas Cage nem mellékszereplő. Nem tud az lenni. Képtelen rá. „Mit csinált volna Lugosi Béla, ha ő lett volna Alice Cooper” karaktere frenetikus, csak épp a filmet totálisan elbillenti. A másik Nicholas ezt a vehemenciát nem tudja ellensúlyozni (pedig amúgy jó arc, az Eleven testeket egy nagyon hasonló szerepbe bújva simán elvitte a hátán), ami megint csak erősen erodálja a film állítólagos komoly mondanivalóját.

Renfield kritika
(B-J): Nicolas Cage, mint Drakula és Nicholas Hoult, mint Renfield a Renfield című filmben. Kredit: Michele K. Short / © 2023 Universal Studios

A Renfielden elneveti magát a néző egyszer-egyszer, és aki kedveli az ilyesmit, az megkapja az összes vért, szanaszéjjel tépett embert meg egyebet, amit valaha is látni akart, de sajnos a film nem tudja átlépni a saját árnyékát. A legtöbb helyen inkább vicceskedő, mint vicces, inkább gusztustalan, mint polgárpukkasztó vagy tabudöntögető, és semmiképp nem elég okos ahhoz, hogy mondjuk jövő ilyenkor is emlékezzünk rá.

Renfield kritika pontozó thumbnail
Renfield 2023
Összességében
Egyszeri szórakozásnak megteszi, gyengébb gyomrú barinőt (vagy barit) ne vigyünk be rá.
Rendezés
6.5
Színészi alakítás
7
Forgatókönyv
5
Fényképezés (itt azért voltak egyedi ötletek, főleg Drakula lakhelyét illetően)
9
Filmzene/Hang/Effektek
8
7

Friss

City scape, avagy Budapest sokféle arca: Az Álmatlanság című kiállításon jártunk a Zikkurat galériában

Alvászavar, insomnia, alvásképtelenség. Sokan küzdenek ezzel a problémával. A Zikkurat galériában olyan képzőművészek alkotásait...

Horrortörténeti remekművek részhalmazait kombináló alkotás: Szeplőtlen (Immaculate – 2024) kritika

Sydney Sweeney az Eufória óta az egyik legnépszerűbb színésznővé vált egy olyan filmipari közegben,...

ARA San Juan: Az eltűnt tengeralattjáró minisorozat (ARA San Juan: The The Submarine that Disappeared limited series, 2024 – Netflix) kritika

Ha hirtelen össze kell foglalnom, mit gondolok összességében a Netflix ARA San Juan: Az...

A művész és a társadalom – Szurcsik József: A varázsló kertje című kiállításán jártunk

Szurcsik József képzőművész kiállítása a Műcsarnokban látható. Címe: A varázsló kertje. A címadó képet...
Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).

Hasonlóak

Horrortörténeti remekművek részhalmazait kombináló alkotás: Szeplőtlen (Immaculate – 2024) kritika

Sydney Sweeney az Eufória óta az egyik legnépszerűbb színésznővé vált egy olyan filmipari közegben,...

Egy magányos űrhajós története a naprendszer peremén: Az űrhajós (Spaceman – Netflix, 2024) kritika

Számomra sajnos a 2023-as év nem éppen a filmek aranyéve volt. Keveset is kaptunk...

Népirtás a szomszédban: Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest, 2023) kritika

Jonathan Glazer legújabb filmjével bizonyítja, hogy képes arra, amire a legnagyobbak: bármilyen műfajú filmet...