Hogy kicsoda Renfield? Hogy nem ismeritek? Hohó! Igazából senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan. A klasszikusként definiált Drakula-filmekben Renfield kötelező jellemzője a közönség soraiban kellemes borzongást kiváltó bogárevés, és a diszkrét(nek nem mondható) elmebaj. Ilyen volt pl. az 1931-es verzióban Dwight Frye alakításában (ami egyébként szinte az összes későbbi paródia/homage alapja), vagy a közepesen fiatalok számára ismerős Francis Ford Coppola-féle 1992-es Drakulában, ahol a zseniális Tom Waits játszotta. Werner Herzog Nosferatujában Renfield nem eszik bogarat, viszont a szokásosnál is instabilabb. Egy másik változatban néma. Egy harmadikban hűséges komornyik. 2023-ban jóképű, szenved, és főszerepet kap. Vagy legalábbis azt hiszi.
Mr. Renfield (Nicholas Hoult – A menü, Eleven testek) a csókos szájával és tengerkék szemével a nők kedvence lehetne, ha végre lecserélné a százéves, redvás zakóját meg elmenne fodrászhoz. De minek is tenne ilyet? Épp ilyen külsőségek illenek ahhoz, aki belsőségeket szállít minden idők legismertebb szörnyetegének, Drakulának (Nicolas Cage – Végső állomás Las Vegas, Mandy). A gróf egyébként egy tragikus szakmai baleset kapcsán háromnegyed részt szénné égve épp egy amerikai nagyvárosban lábadozik. Renfield valahogy érzi, hogy az élete nem teljes, ezért eljárogat egy terápiás csoportba, ahol a kapcsolatfüggők igyekeznek egymáson segíteni, egy lelkes guru (Brandon Scott Jones – A végzős év) vezetésével. Igaz, hogy alapvetően vadászni jár oda, no de akkor is, a jó szándék a fontos. Egy másik történetszálon közben egy talpig becsületes rendőrnő (Awkwafina – Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendája) reménytelen küzdelmét követhetjük, aki az apját meggyilkoló, nagy hatalmú maffiacsalád ellen harcol.
![Renfield kritika](https://artsomnia.hu/wp-content/uploads/2023/04/Renfield-4-1024x683.jpg)
Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz olyan film, amit a Deadpoolhoz fogok hasonlítani, és az összehasonlításból az utóbbi jön ki győztesen. Nem azért, mert a Deadpool „rossz”, inkább afféle egyedi filmnek tartom, amit nem feltétlenül lenne muszáj megismételni. Nem mondom, hogy Renfield egy vegytiszta Deadpool klón. Tekinthetem fiatalosan modern Drakula történetnek/paródiának is. De szerintem leginkább egy olyan Deadpool film, amiben történetesen van egy vámpír is.
Szomorúan mondom ezt – ez lett volna a film sava-borsa! – de tekintsünk el attól, hogy mi vesz rá valakit arra, hogy egy életveszélyes, ráadásul baromi arrogáns szörnyeteg alázatos talpnyalója legyen, milyen függőségek csinálnak pondrót amúgy jóravaló emberekből, és mi jelentheti a kiutat egy ilyen élethelyzetből. Mégpedig azért tekintsünk el ezektől, mert maga a film is eltekint: teljesen mindegy, hogy viccnek szánta a pszichológiai zöngéket a toxikus kapcsolatokról, vagy véres-cicamintás papírba csomagolt komoly mondanivalónak. A ziccert az alkotók akkor is kihagyták, ha amúgy a Katica csoportos nézők kedvéért hatszázszor elmondják, milyen fontos szembe szállni a démonjainkkal. Ami ezek után marad, az annyi, hogy a szuperhős főszereplő által narrált történetben egy rakás ember a lehető legvéresebb módon meghal, miközben mi a hasunkat fogjuk a röhögéstől. Jé, csak nem a Dea…
![Renfield kritika](https://artsomnia.hu/wp-content/uploads/2023/04/Renfield-2-1024x683.jpg)
Nekem a Deadpool szórakoztatásról alkotott elképzelései nem voltak különösebben szimpatikusak (hiába, régimódi vagyok), de azt azonnal hajlandó vagyok elismerni, hogy azon a filmen betegre röhögtem magam. A Renfielden meg nem. Volt benne néhány jó poén (javarészüket a trailerben meg is tekinthettük), de három dolog meglehetősen agyonüti a felhőtlen szórakozást. Az egyik az elfuserált sztori. A másik az elfuserált mellékszereplők. A harmadik – és most úgy vérzik a szívem, hogy arra nyájakban fognak idehemzsegni a vámpírok – a Nicolas Cage.
Az elfuserált sztori a legkevesebb, nyilvánvaló, hogy nem a nyolcezer-negyvenedik Ünnepi Könyvhétre ültünk be. Persze nehéz úgy élvezni egy történetet, hogy a megteremtett világ szabályai nem teljesen világosak: itt a legzavaróbb kérdőjel az, hogy szigorúan fizikai értelemben mennyire függ Drakula Renfieldtől, és mennyire függ a famulus a vámpírtól (ez az egyik probléma egyébként, ami a „kapcsolati függőség” motívumot is erősen idézőjelbe teszi). Az elfuserált mellékszereplők már kellemetlenebbek. A terápiás csoport, ahol egy-egy karakter a képregényekben szokásos módon az adott poén avatárja, még egészen istenes, a legviccesebb jelenetek is itt zajlanak. A rendőrnő figurája viszont túl sokszor tűnik fel ahhoz, hogy az általa képviselt egyetlen vicc (csúnyán beszél, juj) hosszú távon is működjön. (Megint csak azt kell mondanom, hogy a Deadpoolban a vak nénit, az indiai taxisofőrt meg a cinikus jóbarátot sokkal ügyesebben adagolták). A rendőrnőhöz kapcsolódó maffia-történet lenne az, ami ugyebár a lineáris cselekményt biztosítaná Renfield lelki izéi mögött – de nem biztosítja, főleg úgy, hogy a gonoszokat sikerült eggyel nevetségesebbé tenni, mint feltétlenül muszáj lett volna. (Nincs még egy olyan jól eltalált, három szóból felépített, kicsinyesen aljas negatív főszereplő, mint Ajax a Deadpoolban. Csak úgy mondom.)
![Renfield kritika](https://artsomnia.hu/wp-content/uploads/2023/04/Renfield-3-1024x664.jpg)
Hogy mi a baj Nicolas Cage-dzsel? Sietek leszögezni: imádom Nicolas Cage feltartóztathatatlanul hömpölygő, gátlástalan, kozmikus méreteket öltő, önparódiába hajló idiotizmusát. Minden lehetséges fórumon, mindig védtem, mert úgy éreztem (és most sincs ez másképp), hogy valaki, aki a legerősebb ellenszélben is hű tud maradni magához, mindenképp tiszteletet érdemel. A probléma pedig éppen ez: Nicolas Cage nem mellékszereplő. Nem tud az lenni. Képtelen rá. „Mit csinált volna Lugosi Béla, ha ő lett volna Alice Cooper” karaktere frenetikus, csak épp a filmet totálisan elbillenti. A másik Nicholas ezt a vehemenciát nem tudja ellensúlyozni (pedig amúgy jó arc, az Eleven testeket egy nagyon hasonló szerepbe bújva simán elvitte a hátán), ami megint csak erősen erodálja a film állítólagos komoly mondanivalóját.
![Renfield kritika](https://artsomnia.hu/wp-content/uploads/2023/04/Renfield-1024x683.jpg)
A Renfielden elneveti magát a néző egyszer-egyszer, és aki kedveli az ilyesmit, az megkapja az összes vért, szanaszéjjel tépett embert meg egyebet, amit valaha is látni akart, de sajnos a film nem tudja átlépni a saját árnyékát. A legtöbb helyen inkább vicceskedő, mint vicces, inkább gusztustalan, mint polgárpukkasztó vagy tabudöntögető, és semmiképp nem elég okos ahhoz, hogy mondjuk jövő ilyenkor is emlékezzünk rá.