1975-ben egy igazi klasszikus született, ugyanis ekkor mutatták be a Száll a kakukk fészkére című, Miloš Forman által rendezett alkotást. Ez a film egyike azon kevés műnek, aminek sikerült bezsebelnie az összes fontosabb Oscar-díjat az adott évben. A film ugyanis megkapta a legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi és női főszereplő, valamint a legjobb adaptált forgatókönyv díját is. Jack Nicholson, Randle Patrick McMurphy szerepében zseniálisat alakított, mint ahogy Louise Fletcher is megérdemelten kapta meg a szobrocskát Ratched nővér megformálásáért. Ratched nővér kétségtelenül a filmtörténelem egyik legikonikusabb negatív karaktere, akitől generációk hátán állt fel az összes létező szőr. Valószínűleg senkinek az eszébe nem jutott volna az, hogy valaha látunk még egy Ratched-verziót, hiszen egy ilyen ikonikus karakterhez általában bűn hozzányúlni. Ryan Murphy azonban úgy gondolta, hogy miért ne mutassák be azt, hogy hogyan lett Mildred Ratched-ből az a démoni főnővér, akit aztán láthattunk A száll a kakukk fészkében. Nézzük tehát, hogyan is sikerült a Netflix egyik legfrissebb szériája, a Ratched.
A második világháború után járunk, ahol is megismerkedünk Mildred Ratcheddel (Sarah Paulson – Amerikai Horror Story), akinek terve az első pillanattól kezdve egyértelmű: szeretne ápolónőként dolgozni a Lucia Állami Kórházban, ahol leginkább mentálisan sérült betegek tartózkodnak. Mint kiderül, itt tartják fogva Edmund Tollesont (Finn Wittrock – Judy) is, aki több pap meggyilkolásáért került ide. A szálak pedig szépen lassan kezdenek kibontakozni, és egyértelművé válik, hogy ez a kórház nem éppen a világ legbékésebb helye.
Az alapötlet önmagában is egy hatalmas vállalás. Ikonikus filmek ikonikus karaktereihez előzménysorozatot csinálni óriási felelősség, és nem is mindig jön össze. Pár éve a Bates Motelnek, úgy gondolom, hogy sikerült egy igazán színvonalas és hangulatos előzménytörténetet kreálni a szintén világhírű Psycho főhősének, Norman Batesnek. Ryan Murphy, akit legtöbben az Amerikai Horror Story kapcsán ismerhetnek, bevállalta a lehetetlent, és a saját víziójára alkotta meg a fiatal Ratched történetét. A főszerepre nem túl nagy meglepetésként Sarah Paulsont kérte fel, aki egy szezont leszámítva az összes eddigi Amerikai Horror Story-évadban szerepet vállalt.
Kezdjük először a karakterekkel: Sarah Paulson véleményem szerint igazán jól működött Ratchedként. Egyes pillanatokban sikerült megidézni a klasszikust, de egyáltalán nem próbálta meg görcsösen utánozni azt, hanem egy teljesen új oldalát mutatta meg, ami logikus is, hiszen időben sok-sok évvel az eredeti film cselekménye előtt járunk. Ami viszont számomra szemet szúrt, hogy bár hiába járunk évekkel a film történései előtt, összességében egyáltalán nem érzem azt, hogy ez a Ratched valaha is azzá válna, akit anno megismertünk. Az első pár epizódban kétségtelenül megismerjük a karakter sötétebb oldalát, ám az szinte egyik epizódról a másikra eltűnik, és az évad jelentősebb hányadában egy olyan Ratchedet látunk, aki gondoskodó, érzékeny, megértő, azaz szöges ellentéte az eredetinek. Egyáltalán nem lenne baj, ha a széria során azt látnánk, hogy egy viszonylag jóságos emberből hogyan lesz egy lelketlen pszichopata, ám így ebben az esetben kicsit hibádzik a dolog. Hiszen, mint említettem, a jó oldala mellett tucatnyi rosszat is elkövet ebben a pár epizódban, ugyanis, ha az érdeke úgy kívánja, bizony bárkin képes átgázolni, ilyenkor pedig nem válogat az eszközökben. Ez a karakterbeli inkonzisztencia pedig nekem kicsit sántított, ugyanis így nem egy folyamatos karakterfejlődést láthatunk, hanem ide-oda csapongunk Mildred pozitív és negatív oldala között. Kicsit úgy érzem, hogy az volt a cél, hogy megszerettessék velünk Ratchedet, viszont ez véleményem szerint egy koncepcióbeli hiba, mert én személy szerint nem szimpatizálni szeretnék ezzel a karakterrel, hanem a démoni oldalát látni és rettegni tőle.
A legtöbb karakter egyébként igen jól működött. A Dr. Hanovert, Betsyt, Edmundot alakító színész is jól hozta a karakterét, és ha túl nagy szerep nem is jutott neki, Sharon Stone is kiválóan elvégezte a munkáját. A színészek terén tehát nem volt nagy gond, bár azért néhol túl lett játszva egy-egy jelenet, és az ilyenkor megjelent ripacskodás azért csorbított az összeképen.
A story egyébként korrekten volt felépítve. A nyolc rész során a cselekmény megfelelő ütemben csordogált. Sok hasonló, nyolcrészes sorozat szokott abba a hibába esni, hogy, bár kevés az epizódszám, azért minimum egy, néha kettő töltelékrész be szokott illetéktelenkedni, és sajnos muszáj eltűrni ugyanúgy, mint egy újabb reklámot egy film közben. Azért nyilván itt is voltak érdekesebb és kevésbé érdekesebb részek, ám felesleges egyik sem volt. Akik ismerik az Amerikai Horror Story-t és Ryan Murphy stílusát, azok nagyjából azért tudhatták, hogy mire vállalkoznak, amikor felültek erre a járatra, ám akik most találkoznak először a rendező munkásságával, azok lehet, nem azt kapták, amire jegyet váltottak. Egyes jelenetek rendkívül betegek, véresek és kegyetlenek. Ha őszinték akarunk lenni, ennek a sorozatnak ilyennek is kellett volna végig lennie, ám az évad második felétől azért van egy komolyabb stílusváltás, és itt már csak akkor kapunk ilyen jeleneteket, amikor valami nagy csavart kapunk egyes karakterek sorsának alakulásakor. öbbségében azonban a feszültség és a sorozat félelemkeltésre való törekvése egyáltalán nem tart ki, valamint néhol olyan elemek is bejönnek, amik teljesen feleslegesek. Továbbá egyes karakterek közti viszonyok, illetve karaktersorsok néhol egyik pillanatról a másikra vesznek 180 fokos fordulatot, ami szintén néha alaptalan és egyes helyeken inkább öncélúnak hat. Ami viszont mindenképp megsüvegelendő, hogy nincsenek a sztoriban üresjáratok és végig fenn tudja tartani a figyelmünket. Minden érdemi kérdésre választ kapunk, amiben nagy segítségünkre vannak a különböző flashbackek.
Filmtechnikailag szinte kiváló munkát végeztek az alkotók. Gyönyörű a fényképezés, és a kameramozgásokban is nagyon sok jó megoldást láthatunk. A fényekkel és a színekkel való játéknak is funkciója van, ugyanis a különböző színek eltérő érzelmi állapotokat reprezentálnak. A színek rendkívül élénkek, ami ad egy jellegzetes stílust a sorozatnak. Bár én kicsit jobban szerettem volna, ha inkább a sötétebb, fakóbb színek dominálnak, ami jobban állt volna a félelmetes hangulathoz, de mivel nem volt kiegyensúlyozott koncepció a félelem és a horror, ezért igazából a komor képvilág sem volt indokolt, de azért egy sötétebb tónus sötétebb hangulatot is kölcsönzött volna.
A Ratched egy igazán nagy falatnak bizonyult Ryan Murphy számára, akinek nem feltétlenül sikerült egy valóban félelmetes, végig feszült hangulatú sorozatot készítenie. Ennek ellenére azért voltak bőven jó elemek is, amik abszolút hűek voltak a rendező stílusához. Összességében nem bukott meg a koncepció, ám egyelőre távol áll attól, hogy akár egy lapon is említhessük az elődjével. Mivel lesz folytatás, az esélyt abszolút megkapja a következő évad is, és még az is lehet, hogy a mostaninál egy sötétebb, félelmetesebb folytatást láthatunk. Ha nem Ratched-nek hívnák a fő karaktert, ez lehetett volna akár egy következő Amerikai Horror Story évad is.
