Egyfajta íratlan szabálya a filmtörténelemnek, hogy ha egy közönségkedvenc régi filmet készít el valaki újra, esetleg újragondolja, vagy épp folytatja egy friss epizóddal, akkor a siker előfeltétele a korszerűsítés és az újítás. Szükséges egyfajta formabontás, hogy a mai korra reflektáljon, hogy jelentsen valamit a jelennek, hogy ne csak egy újabb bőrlehúzás legyen, vagy egy megegyező adaptáció. Nos, a Predator – A ragadozó teljesen lökött és értelmetlen és nem formát bont, hanem a logika minimális szikrája nélkül töri ripityára a szerkezetet.
Quinn McKenna mesterlövész, aki jelen van a Predator faj Földre szállásánál, és megszerzi technológiájukat, majd elküldi azt otthonába, ahol autista fia azt hiszi, hogy videojátékozik, amivel magához hívja a címadó ”ragadozókat”. McKenna elindul egy szedett-vedett, pszichológiai problémákkal küzdő csapattal, hogy segítsen fiának, míg Casey Bracket biológusként keveredik a csapathoz. Céljuk segíteni a kölykön, harcolni az idegenekkel, és egyáltalán megfejteni, hogy mit keresnek itt, és mit akarnak az emberiségtől.
Shane Black író-rendező (aki egyébként mellékszerepet alakított az eredeti, 1987-es részben) egyfajta humorral fűszerezett, vérben és húscafatokban úszó akció-sci-fi-tpróbált vászonra vinni, gyakorlatilag sikertelenül. A központi cselekmény tényleges beindulásáig szinte a film feléig kell várni, és ez az időtartam körülbelül ugyanannyira unalmas, mint ami utána következik. A minimálisan kidolgozott – vagy teljességében kidolgozatlan – karakterek bugyuta egymondatos beszólásokkal próbálják szórakoztatni a közönséget, de ezek a semmibe bömbölt badarságok, amelyek közül csak pár csalhat egyáltalán mosolyt a sötétben meredő arcokra. Vannak, akik jelenléte teljesen indokolatlan, míg másoknál a karakterépítés szikrája felvillan arra a pár percre, amíg aztán leöntik jéghideg vízzel, hogy a középszerűség papírmaséja váljon belőle. Így a potenciálisan érdekes, tragikomikus veterán katonák helyett kigúnyolt fogyatékosokat ábrázol a film, az empátia minimális megnyilvánulása nélkül, amely viccet csinál komoly betegségekből vagy problémákból, mindezt ízléstelenül.
Ha pedig akciófilmet vár az ember, akkor is csalódás éri: az összecsapások rövidek és sokszor követhetetlenek a cikázó kameramozgás miatt, így azok járnak csak jól, akik a tömény trutyit és a repkedő végtagokat szeretik kiszúrni a tűzijátékok, béna jelmezek, gagyi animációk és kaotikus rendezés közepette. Enyhíti a fájdalmat az utolsó felvonás, valamint a színészek egyébként jópofa alakítása, de egyfajta minőséggyilkos lepelként nehezedik rá mindenre a szinte állandóan sötét, átláthatatlan környezet.
A legfőbb probléma, hogy egyrészt indokolatlannal, másrészt értelmetlennek hat az egész. Van valami fonal, amire fel vannak fűzve az események, de egyáltalán nem hat egységesnek – még annyira se, hogy indokolttá tegye az egymást követő akciókat. Ráadásul a kialakuló szituációk, a koreográfia, és általánosságban a térérzékeltetés fájdalmasan egyszerű és ramaty, viszont annyira nem rossz, hogy szórakoztató legyen. Elvégre a cél egyfajta vérfröccsenős-humor hibrid lett volna, de a két aspektus mintha tudatosan, határozottan dolgozna egymás ellen, felfalva azt a minimális örömöt, amit szerezhetne ez a kicsivel több, mint másfél óra.
Összességében egy inkoherens, összefüggéstelen egysorosokból, lagymatag és sötét akciójelenetekből álló középszerű maszlag, amely annyira rossz se, hogy már jó legyen. Egyedül a karakterek – mint ötletek -, valamint az őket alakító színészek munkája értékelhető, illetve az utolsó fél óra mondható valamennyire szórakoztatónak – bár ott is bezavar a túltolt szentimentalizmus és a frenetikus vágás. A Predator – A ragadozó inkább egy evolúciós zsákutca, mint a szlogenben hajkurászott következő lépés.
