Amikor először megláttam a Szűcs Dóra elsőfilmes rendező gondozásában érkező Patthelyzet előzetesét, csak néztem, mint borjú az újkapura. Csak én éltem eddig egy kő alatt, valahol a sivatag közepén és került el a filmről szóló komplett promóciós tevékenység, vagy mást is ért kellemes meglepetés?! Amennyit az ízelítőből megtudhattunk, tökéletesen elég volt arra, hogy felcsigázzon, így nagy reményekkel ültem be a vászon elé. Lássuk, mire jutott a darab.
A történet egy aprócska bankfiókban játszódik, ahol a reggeli nyitást követhetjük figyelemmel. A szereplők szép sorban becsorognak a jelenetbe: Tamás (Kálloy Molnár Péter – Kútfejek), a nagyképű bankfiókvezető, Eszter (Szabó Erika – Parázs a szívnek), a csinos ügyintéző és Péter (Szalay Bence – A Viszkis), a morcos biztonsági őr. Az intézet csendes reggelébe Olivér (Kádár L. Gellért) sétál be, kis diskurzus után kiderül, hogy a számláját megszüntetni érkezett, vinné a kápét. Kb. negyed órát kell csak várni az első adag feszültségre, ekkor jelenik meg a kötelező rosszfiú (Szabó Máté – Megszállottak), és egy elegáns mozdulattal fegyvert ránt, mert ő is vinné a kápét. Hőseink a kiélezett helyzet kellős közepén gyakorlatilag beszorulnak a bankfiókba, és innentől indul a játszma a pénzért, titkokért, identitásokért, versenyben az idővel.
Nagyjából ennyit lehet spoilermentesen elmondani, mert ha most belemennék, hogy ki kire mereszti a szemeit és miért, akkor túl korán, túl sok értékes információt pufogtatnék el hiába. Az viszont lényeges, hogy nem árt, ha a néző az elejétől kezdve odafigyel a részletekre, mert sok dolognak, ahogy az egy rendes krimihez illik, később még jelentése lesz. A történetvezetés nem ördögien megfejthetetlen, a rutinosabbak azért egy-két fordulatra hamar rájöhetnek, és egyik-másik szereplő füle mögött korábban vajat lehet felfedezni, mint azt a sztori sejtetni kezdené. Ugyanakkor feladni sem szabad, mert a csavaros forgatókönyv (ami szintén Szűcs Dórát dicséri) bőven tartogat meglepit, egészen a stáblistáig lesz mit találgatni. Feszültségből és hosszan nyitva maradó kérdésekből nem lesz hiány, a film legnagyobb előnye pont ez: tudni véljük, hogy ki kivel van és miért, sejtjük, hogy valami nem stimmel egyik-másik esemény körül, de a rendezésnek köszönhetően sok esetben csak találgatni lehet. Ami pedig a legjobb: a film nem siettet. Bár a bankrablások általában kiélezett, gyorsan változó helyzetek, ebben a sztoriban a bezártság miatt nem kellett kapkodni a csattanók ellövésével. A titkok az átlagoshoz képest valamivel lassabban bomlanak ki, így a különböző habitusú nézők lehet, hogy egymástól teljesen eltérő pillanatban döbbennek rá, hogy mit is látnak valójában.
Dicsérnem kell a színészeket is. Sokszor láttunk már olyat, hogy egy rosszul megírt forgatókönyv vagy gyengécske rendezés miatt a színészek érzik, hogy sovány lesz a végtermék, ezért mindent beleadnak, hogy felhúzzák a sztorit. Szerencsére ez a veszély itt nem áll fenn. Az előadók a szükséges profizmussal nyúltak a karaktereikhez, bár eleinte tartottam tőle, hogy egymásra fognak licitálni. Valószínűleg a történet rejtelmessége is megkövetelte, de nem akarták egymást túljátszani, így a figuráik megmaradtak a saját határaikon belül, főszereplőt maximum a kamera előtt eltöltött idő miatt lehetne kiemelni, de még erre sincs szükség. Összhangban voltak, jól működtek együtt, élvezetes volt a játékuk.
Még két dolog mellett nem lehet szó nélkül elmenni: kamerakezelés és párbeszédek. Utóbbi nyilván fontos kellék egy kamaradrámában, ahol nagyjából egy térben mozognak a szereplők, ebben az esetben pedig különösen jól bántak ezzel az eszközzel, a poénok ülnek, az áthallások remekül működnek. Előbbiért azonban akkora csillagos ötös jár, hogy csak na. A westernfilmek óta tudjuk, hogy a szuperközeli plán a feszültséget hivatott fokozni, itt pedig nem is lesz belőle hiány. A karakterek a legtöbb esetben teli arccal szerepelnek, amikor pedig nem, akkor az operatőr olyan kecses látószögváltásokkal dolgozik, hogy az ember nem győz rajta ámulni. Ezekkel a szuggesztív kameraállásokkal lesz igazán teljes és átélhető a történet, amit a háttérzenék és zajok koronáznak meg (külön piros pont a főcímdalért!).
Ahogy Gáspár András színművész a díszbemutató után elmondta, a vetítés alatt többször úgy gondolta, hogy okosabb a filmnél, de szerencsére a végén nem lett igaza, a nyitott kérdések nem véletlenül voltak nyitva hagyva, a miértek pedig mind megválaszolásra fognak kerülni. Megéri kivárni, ez a film most nagyon jól (és jókor) jött a hazai szakmának.
