Ősidők óta tudjuk, hogy az ember legjobb barátja a kutya. Sokakban azonban felmerül a kérdés, hogy ez vajon tényleg így van, vagy sem. Nos, erre most a Netflix egyik legújabb sikerfilmje, a Ruby segítségével adja meg a választ.
Melyik az a gyermek vagy felnőtt, akinek nem ül ki mosoly az arcára, ha egy kutyust lát. A legtöbb kicsi álma, hogy a fa alatt, a szülinapi ajándékdobozban egy kicsiket vakkantó vakarcs várja őt, hogy együtt játszanak. De valójában ez a felnőttek álma is lenne, ha nem tudnánk, hogy a játékon kívül mennyi felelőséggel és gonddal járhat egy ártatlan kis élet gondozása. Azok, akik pedig erre csak utólag gondolnak, sokszor egyszerűen megszabadulnak a „problémától”. Így nő egyre inkább a menhelyek telítettsége, így nő a megmenthetetlen háziállatok száma. Pedig csupa bátor, hősies szeretetgombóc várja, hogy valaki igazán a barátja lehessen.
Így volt vele Ruby is. Az a kutya, aki hosszú várakozás és sok-sok próbálkozás után egy fiatal férfiben és családjában találta meg az otthont. És a munkáját is. Ugyanis Rubyt a kölcsönös szimpátián kívül, azért választotta a 29 éves Daniel O’Neil (Grant Gustin – Glee, The Flash) járőr, mivel K9-es kutyás rendőr szeretett volna lenni. Ennek a posztnak a betöltésére 30 éves koráig van lehetősége az embernek. Így ez az igaz történet egy valós, utolsó, elszánt próbálkozást örökít meg. Na és persze egy csodás barátság kezdetét. De vajon tényleg az ember legjobb barátja a kutya?
Szívmelengető történet
Ruby és O’Neil járőr sztorija arról szól, ahogy megmenti egymást két élőlény. A járőr a kutyát a haláltól, a kutya O’Neilt a kudarctól. De persze ez nem megy azért olyan egyszerűen. Lehet kölcsönös szimpátia ember és állat között, lehetnek hasonlóak, tehetségesek, de ez nem elég. Sok munka és kitartás, na meg persze egymás iránti bizalom kell ahhoz, hogy egy ember és egy kutya együtt tudjon dolgozni. Barátságról itt valójában nincs szó. Ahhoz, hogy K9-es kutya és rendőr legyen belőlük nem kell barátoknak lenniük. Ők mégis azok lettek és ez sokkal többet hozzátett a tanuláshoz és a munkájukhoz. Az, ahogy közösen tanulják meg a fortélyokat, parancsszavakat szívmelengető és szinte azonnal akar az ember maga mellé egy ilyen jó barátot. Persze a sztoriban szokásosan megjelenik a dráma, a bonyodalom. Nem csak önfeledt boldogság és idill a film, hiszen egy nyomozó kutyáról beszélünk.
Szívmelengető látvány?
Az biztos, hogy sok jelenet mosolyt csal az arcunkra, ám sajnos magával az alkotással én személy szerint nem vagyok feltétlenül elégedett. Persze mikor megláttam a film végén, hogy valós történtet dolgoztak fel, hírtelen sokkal többre értékeltem mindent. Mert a történet szép. A kivitelezés már annál kevésbé. Feltehetőleg egy kis családi filmnek szánták az alkotók, ahol nem kell túl sokat gondolkodni, csak leülünk és élvezzük. És lehet is. Ennek ellenére vannak részek, amikor az ember megvakarja azért a fejét, hogy mi is történik?
O’Neil felesége például terhes és még egy gyerekkel van otthon. Az idő változását a hasa abszurd gyorsaságú növekedésével érzékeljük, azon kívül más nem segít, így olyan, mintha pár hét alatt majdnem 6-7 hónapos kismamává változott volna. Ezen kívül valahogy mindig jut ideje elmenni férje után, még akkor is, amikor ő az éjszaka közepén—vagy esetleg hajnalban, mert fél percen belül változtak a fények—éppen a munkáját végzi, vagyis végezte. Természetesen ezek sokszor csak szimbolikus dolgok, az idilliséget próbálják kiemelni, ám sokszor mű és hideg hatása van. Például mikor O’Neil az esőben keresi Rubyt és megáll kicsit „szenvedni” és elázni. Azért írom, hogy szenvedni, mert konkrétan szenvedés volt végig nézni a jelenetet.
Valamikor régen, teljes felháborodással kezeltem azt a tényt, hogy a Justice League filmben nem ő lesz Flash, de sajnos ezek után megértem miért nem rá esett a választásuk. Örülök, hogy végre láttam kitörni a megszokott Glee és Flash világból a színészt, de sajnos még nem igazán tört ki a sorozatok világából. Egy filmnél sokkal kevesebb az idő, sokkal gyorsabban és hatásosabban kell átadni az érzéseket és ez itt nem igazán sikerült. De szurkolok neki a jövőben.
Apró negatív megjegyzés még a filmmel kapcsolatban, hogy ki az isten hagyja bekapcsolva az ablaktörlőt, ha hosszú perceket áll kint az úton?? Lehet csak apróság, de a háttérben vadul kalimpáló ablaktörlő nekem sokat elvett a drámaiságából a jelenetnek. Na meg egy rutinos sofőr valószínűleg reflexből kikapcsolja, ha kiszáll az autóból.
Megéri megnézni csupán azért, mert szívmelengető?
Szerintem igen. Lehet nem csúcsminőség, lehet vannak hibái, de egy csodás és igaz történetet dolgoz fel az ember és a kutya közötti barátságról. Igazi családi film. Vidám hangulatú, meleg színekkel dolgozik, mintha az örök nyár birodalmába csöppentünk volna. Ha a baj megoldódik, a zivatar hirtelen elmegy és máris hétágra süt a nap.
Ez a film nem akar mély gondolatokat megosztani, nem akar tanítani, okítani, csak azt akarja, amit egy kutya. Boldogságot adni annak, aki vele van. Persze van mondanivalója. Fogadjunk örökbe, ha tehetjük, védjük az állatokat, segítsük őket ne rontsuk a helyzetüket, hiszen ők lehetnek a legnagyszerűbb társak az életünkben. De ezt nem kell sulykolnia a filmnek, elég, hogy megmutatja. Elég, hogy bemutatja milyen hálás az az állat, ha kap egy lehetőséget és hogy mindenki megtalálhatja a társát egy menhelyi állatban is.
