A rendezőként debütáló Halina Reijn első nagyjátékfilmje elnyerte a Variety Piazza Grande Award díját és a hollad szakma ezzel nevezett 2020-as Oszkár díjra. Igazuk volt. Ez a film remek. Nem egy könnyen fogyasztható alkotás, és aki bármilyen látványosságra, esetleg feloldozásra vágyik, az bele se fogjon, mert ez a történet szigorúan arra törekszik, hogy egy történeten át megértsünk egy üzenetet. Egy nem is túl egyszerű üzenetet. A film nyugodtan nevezhető kis költségvetésű kamaradarabnak. Valójában két főszereplő van és három olyan karakter, akik kelléként kiegészítik ennek a két alaknak a játékát. Hogy miről van szó, azt csak néhány szóban érdemes felvázolni, mert a történések túlnyomó része nem a cselekményben játszódik, hanem a fejekben (mind a szereplők, mind a nézők oldaláról) és ha túl sokat felfednénk az eseményekből azzal csorbulna az élmény.
Ennyi mondható el tehát: Adott egy pszichiátriai intézet (inkább nevelő jellegű mintsem börtön), benne egy szexuális visszaélésekkel büntetett, de már majdnem rehabilitált férfi, és egy magányos pszichiáter nő. Kettejük viszonyáról szól a film. Ez így talán nem tűnik túlzottan érdekfeszítőnek, azonban ennél többről van szó. Jóval többről. A történet ugyanis lassan fedi fel magát, és csak fokozatosan látunk bele a két főszereplő fejébe. Csak lépésről lépésre fogalmazódnak meg bennünk azok a bizonyos kérdések.
A film címe: Ösztön. Egyszerű cím, nincs túlcicomázva, mint ahogy maga a cím mögötti fogalom is egyszerű. Ösztön. Az a zsigeri késztetés, mely anélkül hajt előre minket, hogy bármit is tehetnénk ellene. De mi van akkor, ha két lény állati hajtóereje egyszerre tüzeli és oltja egymást? Mi van akkor, ha ezek az erők csak úgy képesek összefonódni, hogy közben önnön vagy a másik pusztulását okozzák? És egyéltalán, meg lehet állítani ezeket az erőket? Az intellektus képes korlátokat szabni nekik, vagy ez a harc eleve kudarcra van ítélve? És ha nincs menekvés, akkor van határ? Van jó és rossz ösztön? És ezek a mélyről táplálkozó erők honnan kapják az üzemanyagot, miért olyanok amilyenek valakinél és miért más egy másik ember esetén? Minden gondolkodásra késztető film éppen attól jó, hogy kérdéseket tesz fel, melyekre nem is minden esetben ad választ. Egyszerűen csak azt mondja: Látod, ez van. Halina Reijn alkotása pont ilyen: felhívás egy gondolati keringőre.
A főszerepet alakító Carice van Houten (Trónok Harca) számos – főként holland – díj tulajdonosa érzékenyen és remek drámai erővel alakítja a pszichiáter, Nicoline szerepét, nem marad le mögötte – bár neki kevesebb dolga van – az Idris szerepébe bújt Marwan Kenzari (Aladdin, A halhatatlan gárda) sem. A film többi eleme nem kiemelkedő, de nem is kell annak lennie, hiszen itt nincs szükség látványelemekre, csak arra, hogy a történet menjen előre a maga útján, anélkül, hogy azt bármi megakasztaná.
Érdemes még megjegyezni, hogy a film szexuális tartalmú, és bár keretek között marad, de felvonultat néhány szexuális tartalmú jelenetet. És itt a „szexuális” jelzőt direkt használtam, mert nem erotikáról van szó és nem is pornográfiáról, hanem az emberi lét talán legősibb ösztönéről a szexualitásról, és annak személyenként eltérő formájáról. Ezért nem ajánlott olyan nézők számára, akik irtóznak az efféle képi megnyilvánulástól.
