A Loki második epizódja sokkal inkább megadja az alaphangulatot, mint az első, és kezd kibontakozni egy amolyan Sherlock–Moriarty-párhuzam az üldöző és az üldözött között. A nyomozás kreatív löketét az idő sajátos megközelítése szolgáltatja, de még mindig csak előre vetíti az igazi mókát, akármilyen frappáns megoldással is szolgál a címszereplő.
Az epizód elején egy reneszánsz vásárba csöppenünk, ahol az antagonistánk elintéz egy TVA-csapatot és magával ragadja az egyik ügynököt. Ezután aránylag nyugodt tempóban csordogál az epizód és főleg azt szemlélhetjük, ahogy Loki próbál alkalmazkodni az új munkájához. Igazi csemege lehet ez a rész sci-fi rajongóknak a kacifántos körmondataival és csavaros megoldásaival.
Mobius és Loki kapcsolata is tovább mélyül, és mind az önálló, mind a közös jeleneteik aranyat érnek. Bár Mobius gyakran takarózik Loki védelmében azzal, hogy a Csínytevés istene nélkülözhetetlen az ügy megoldásának érdekében, gyakran úgy tűnik, hogy egyre nagyobb szimpátiát érez a címszereplő iránt. Ennek ellenére gyakran szkeptikusnak is tűnik a döntése helyessége ügyében, ami biztosan nem egy érdekes pillanatot fog még szolgáltatni.
A sorozat eddigi legnagyobb hiányossága, hogy továbbra is nagyon mostohán bánik a mellékszereplőkkel, szinte 100 százalékban Mobiusra és Lokira támaszkodik karakterfejlődés tekintetében.
Technikailag nem ugrotta meg az előző részt az eheti, viszont továbbra is koherens szórakozást kínál. Az old-school szintik és a retró slágerek szép egységet alkotnak a James Gunn által lefektetett és a Taika Waititi által továbbgondolt kozmikus vonalnak, mégis van a Loki-szériának egy sajátos szájíze, nem csak sütkérezik az elődei dicsfényében.
Úgy tűnik, ez a ráérős tempó az új módi a Marvelnél, ami furán hathat ennyi év városrobbantgatás után, de amint megszokja az ember, jó újra visszafogottabb fordulatszámú filmes élménnyel találkozni az utóbbi évek adrenalindömpingjéhez képest.
