Az elején tisztáznám: a Loki nem azoknak a nézőknek való, akik nem követik az MCU eseményeit. Az eddigi három Disney+ széria mind szorosan kapcsolódott a Végjáték eseményeihez, Loki szóló kalandja viszont már az első rész alatt több ismeretet igényel a filmes univerzumból, mint a WandaVízió vagy a Sólyom és a Tél Katonája.
Egyszeri nézőként eleve furcsa megoldásnak tűnhet, hogy visszaugrunk a címszereplő egy olyan verziójához, aki még rengeteg eseményt nem élt meg, ami formálta a személyiségét és a döntéseit, azaz a története közepén kapcsolódunk vissza a karakterhez. Tom Hiddleston szerencsére könnyedén boldogult azzal a feladattal, hogy újra egy agresszívabb és önteltebb formában öntse magára a zöld köpenyt.
A pilot egyébként betudható amolyan kamaradráma-féleségnek, a játékidő nagy részét kitölti, hogy az Owen Wilson által alakított Mobius az irodájában lamentál Lokival az utóbbi életéről. Ezt persze nem véletlenül teszi, ahogy nem kevés klasszikus nyomozós filmben láthattuk már, Mobius próbálja maga mellé állítani a főhősünket, hogy segítsen megoldani neki egy komoly ügyet. A beszélgetés végére kicsit az az érzetem támadt, mintha Tom Hiddleston karaktere átugrotta volna a Bosszúállók és a Végtelen háború közti filmeket és anélkül járta be az útját, hogy tényleg meg kellett volna élnie azt.
Minden más csak körítésnek tűnt a Loki pilotjában, a Time Varience Authority fő célja kiderült, láttuk a világukat (ami egyébként tök menő), volt comic-relief a szervezeten belül, de nem igazán fedtek fel sokat az ügynökségről.
Érdekesség lehet, hogy ebben a környezetben rengeteg az analóg eszköz, a szalagos filmre például elég feltűnően rá is fókuszál a kamera. Ebből kifolyólag meg merném kockáztatni, hogy az amúgy szintetizátor alapú kísérteties/fura filmzene is jórészt analóg eszközökön szólal meg Natalie Holt által. Ezzel a Loki muzsikái sokkal inkább hasonlítanak a harmadik Thor-installációban hallottakhoz (még ha teljesen más hangulatot is kelt), mint az első kettő grandiózus nagyzenekari tételeihez. A zenében gyakran visszaköszönő óraketyegés viszont remek adalék, és meghozza a kedved egy időben ugráló nyomozós sztorihoz.
A zenén túl technikailag minden rendben van a Loki körül, de semmi kiemelkedőt nem tesz le az asztalra, tekintve a sorozat időben ugrálós jellegét, a komolyabb trükköket valószínűleg későbbre tartogatják.
A Loki első része pont arra elég, hogy a néző vissza akarjon jönni jövő héten is a következő epizódra. A legtöbb dologból nem ad sokat, inkább csak mókázik a rengeteg hivatali poénnal, és egyelőre igazi mellékszereplői sincsenek, viszont szórakoztató, az Owen Wilson–Tom Hiddleston páros pedig erős jeleit adják, hogy felejthetetlenek legyenek együtt.
