Régen vártam magyar filmet akkora lelkesedéssel, mint a Műanyag égboltot – az előzetesek alapján kiváló minőségű animációra számíthattam, ráadásul épp a szívemnek oly kedves sci-fi műfajban. Olyannyira fellelkesültem, hogy gyerekestül mentem el a moziba, megelőlegezve a bizalmat, hogy na most végre egyszer mindenkinek jó lesz. Jó is lett, csak pont fordítva, mint gondoltam.
Magyarországon járunk, méghozzá 2123-ban. Azt már 2023-ban megszokhattuk, hogy a belvárosban nincs egy zöld folt se, de a tendencia a jelek szerint bolygó-szintűvé vált – a Földön minden növényi és állati élet kipusztult, a mérgező talajban semmi nem nő, az emberek kupolavárosokban vegetálnak. A történet az egyik ilyen kupolában, Budapesten kezdődik, szereplői pedig Stefán (Keresztes Tamás) és Nóra (Szamosi Zsófia), akiknek a házassága épp az utolsókat rúgja. Persze az ő párkapcsolati problémáik huszadrangú fontosságúak ahhoz képest, hogy a lakosság minden tagja 50 éves korában kötelező jelleggel öngyilkos lesz, hogy a többiek szaporodhassanak, sokasodhassanak és boldogan éljenek (mármint amíg lehet, ugyebár). Az egyetlen táplálékforrás ugyanis egy olyan növény, ami csak emberi testekben képes fejlődni, és a magját a szívbe kell beültetni. Nóra kétségbeesésében úgy dönt, hogy nem várja ki az 50 évet, és önként aláveti magát a beültetési folyamatnak, Stefán viszont nem fogadja el ezt a döntést, és mindent megtesz, hogy visszakapja a feleségét. A többit nyilván el tudjuk képzelni: feszült akció, lövöldözés, üldözés és szerelem, parádés minőségben animált poszt-apokaliptikus környezetben, továbbá a jelenkori problémák ügyes kivetítése egy elképzelt világba, mindannyiunk épülésére (különös tekintettel az M3 és M7 autópályák állapotára, ami ezek szerint a világ vége előtt pont ugyanolyan, mint világ vége után).
Hát… ööö… nem egészen.
A Műanyag égbolt első blikkre sci-fi akciófilmnek tűnik, pedig nem az. A sci vonatkozás kimondottan gyenge. Láthatjuk, hogy bekövetkezett a klímaváltozás, de ennek a miértjei nem jelennek meg, a helyzetre adott megoldásokban pedig helyenként olyan és akkora logikai hibák vannak, hogy az ember nem győzi a fejét kapkodni (pedig állítólag több tudományos szakemberrel is konzultáltak az alkotók). Ami a fi-t illeti, feszült akciót a film legmozgalmasabb középső harmadában is csak módjával kapunk, éppenséggel lőnek vagy kettőt, kb. háromszáz méteren még üldözést is láthatunk, mondhatni a forma kedvéért, de ennek igazából sok jelentősége nincsen. Ez nem a Zöld szója (ahol csak a legutolsó pillanatban derül ki, hogy egy joviális félnáci rezsim uralma alatt egymást esszük), még csak nem is a Szárnyas fejvadász (ami egyébként kult-státusza ellenére egy bagatell semmiség, amit a menő látvány ad el).
Mindez nyilván nagyon rosszul hangzik, az olvasó akár el is kedvetlenedhetne, de ne tegye. Váltson inkább nézőpontot. A Műanyag égbolt két teljesen hétköznapi, szerencsétlen ember története, akik maguk se tudják pontosan, hogy mit akarnak. Múltbeli tragédiájuk (és eljövendő megváltásuk) története lassan, ráérősen bontakozik ki, felesleges mélylélektani körítés nélkül, összefonódva a valós világ történetével, de annak semmiképp nem alárendelve. Egy gyönyörű mese (NEM tündérmese, de ha nagyon akarom, akkor népmese). Telis-tele van ősi szimbólumokkal, kimaxolva mindazt, amit a „szívem alatt kihordott új élet”, a föld-víz, fa-virág, születés-halál jelképekből, és a szülő-gyerek, illetve szeretet-önzés ellentétekből ki lehet hozni, órákig lehet róla beszélgetni, sőt vitatkozni. Szuper ötletes, ahogy az összes elképzelhető klisés kimeneti lehetőség mellett ügyesen ellavírozva végül is eljut a senki által nem várt végső megoldásig, akkor is, ha ezt a bizonyos megoldást az én gyomrom sehogy se akarta bevenni. Sok mindenről szól ez a film, de leginkább egy másfél órás mozgó festmény az élet értelméről, és mint ilyen, lenyűgöző.
A film rotoszkóp technikával készült, vagyis a színészek valóban eljátszották az egyes jeleneteket, majd az így elkészült képkockákat az alkotók egyenként megrajzolták, ami még szoftveres segítséggel is embertelen munkát jelentett volna, ők viszont kézzel csinálták. Ebben nem csak az az érdekes, hogy az ember rácsodálkozik, hogy nini, milyen cuki a Hegedűs D. Géza rajzfilmfigurának. A technika sajátosságainak köszönhetően a 2D-s emberi karakterek vibráló, bizonytalan körvonalaikkal szinte lángolnak a masszív 3D-s hátterek előtt. Nyilván ez önmagában is erősen szimbolikus, más kérdés, hogy nekem néha kicsit káprázott a szemem tőle, és képtelen voltam megszokni a kétféle ábrázolás közti kontrasztot. A 3D-s képek a film legnagyobb részében egyébként nagyon igényesek, (kivéve a járműveket, amik helyenként az 1982-es Tront idézték). A film víziói felejthetetlenek, és itt nem csak az olyan ziccerekre gondolok, hogy pl. a Szabadság-szobrot valaki lehozta a város közepére, hogy ne kelljen kimenni a mérgező levegőre annak, aki meg akarja nézni, vagy hogy az a nagy, ronda, kiszáradt gödör ott a háttérben voltaképp a Balaton.
Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta nem újak a szakmában, számos animációs rövidfilmmel indultak már a nemzetközi versenyeken. A Műanyag égbolt az első egész estés animációs filmjük, nem kevesebb, mint hét éven át dolgoztak rajta, és ez minden képkockán meglátszik, a 73. Berlinalén is lelkesen fogadták. Itthoni promóciója számomra érthetetlen módon szinte minimális, ennél jóval többet érdemelne.
Mint a bevezetésben említettem, a film családi vonalon pont fordítva sült el, mint ahogy én azt elképzeltem. Én azt hittem, hogy a traktorral a nézőtérre bevontatott gyerekeimet majd nekem kell meggyőzni arról, hogy mekkora csodát láttak, ehelyett ők magyarázták a kissé túl gyakorlatias gondolkodású, cinikus és kiégett anyjuknak, hogy számukra ez volt az utóbbi isten tudja hány év egyik legnagyobb durranása, és tekintsek már el attól, hogy szerintem mekkora hülyeség a végkifejlet. Lehet, hogy meg kéne fiatalodnom, de ahhoz minimum egy virágot kéne ültetni az én szívembe is.
