Mit tehetsz, ha amúgy mindig meghúzod magad, hogy ne piszkáljanak, de egyszer nálad is betelik a pohár? Hát titkon indítasz egy Moxie nevű újságot (moxie = kurázsi, bátorság), ahol végre megmondod a véleményed és szinte lázadást szervezel a Moxie-hoz csatlakozó lányokkal. Mert nem tűröd tovább, hogy levegőnek nézzenek, hogy átgázoljanak rajtad, hogy igazságtalanul büntessenek csak azért, mert kettős mércével mérnek az iskolában, ami elvileg a XXI. századi elvek alapján működik. Mégis, a focisták bármit megtehetnek, a lányok pedig, hát ők maradjanak csöndben, hiszen a „Legjobb seggnek” járó „kitüntető” cím csak annyit tesz, hogy valakinek jó a feneke és örüljön neki…
A stáblistán nem találunk túl sok itthon is ismert színészt, de Josephine Langford (Miután), Amy Poehler (Városfejlesztési osztály) és Patrick Schwarzenegger (Éjjeli napfény) neve ismerősen csenghet, még ha ők inkább a mellékszerepeket töltik is be a filmben. A főszereplőt játszó Hadley Robinsonról nem sokat tudunk, még a pontos korát sem, de egyes források szerint 25 körül van. Persze ez nem látszik rajta, simán elmegy 16 évesnek, akinek egyébként nagyon jól áll az egérke és a lázadó szerep egyaránt. A Vivian édesanyját alakító Poehler ráadásként egyben producere és rendezője is a filmnek.
A Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak kifejezetten a fiatalabb korosztálynak szól. A sztori egy tipikus útkereső történet, ahol a szürke kisegér – Vivian, aki egyébként eléggé introvertált és szerinte semmi érdekes nincs benne – édesanyja inspirációjára hallatni kezdi a hangját és titkos feminista újságot indít Moxie néven az iskolában, ahol a lányokat semmibe veszik és a fiú focicsapat állandó céltáblái lehetnek. Vivian Moxie-ként fellázad minden olyan sérelem ellen, ami miatt Vivianként sosem mert felszólalni, legyen az egy top viselése, egy ösztöndíj elnyerése vagy ennél fajsúlyosabb dolgok. A Netflix szívesen foglalkozik tiniknek szóló filmekkel, és némelyik hatalmas sikereket ért el, gondoljunk csak a Csókfülke (The Kissing Booth) és A fiúknak, akiket valaha szerettem (To All the Boys I’ve Loved Before) trilógiákra, vagy a Sierra Burgess egy lúzer (Sierra Burgess is a loser) című filmre.
Ugyanakkor a film kicsit olyan, mintha a készítők mindent beledobáltak volna, amiről úgy érezték, hogy nagyobb hatást érhetnek el vele és a lehető legtöbb fiatalt meg tudják szólítani. Persze, mindenkinek vannak problémái és mindenki szeretné látni, hogy megoldják őket, mert segíthet abban, hogy a sajátunkat is megoldjuk. De valóban szükség van arra, hogy mindent belezsúfoljunk, ami épp eszünkbe jut? Csak akkor működhet ma már egy film, ha minden olyat bemutatunk, ami megeshet egy tinivel, mert egy vagy két probléma nem lenne elég „komoly” ahhoz, hogy film készülhessen róla?
Mert sajnos a Moxie néhány mozzanata olyan, mintha csak azért került volna bele, hogy kipipálhassák egy 10-es listán, amit azért írtak, hogy összeszedjék: Milyen problémákkal küzdenek a tinédzserek ma. Tini erőszak? Pipa. Faji kérdés? Pipa. Elvált szülő miatti rejtett probléma? Pipa. A focicsapattal szembeni szemlesütés? Pipa. Kivételezés? Pipa. Anya új pasija? Pipa. Nemtörődöm igazgatónő? Pipa és így tovább. Persze az is lehet, hogy ezt a zsúfoltságot a könyvnek „köszönhetjük”, hiszen Poehlerék hozott anyagból dolgoztak.
Mindennek ellenére a Moxie foglalkozik olyan valós problémákkal, amikkel foglalkozni kell, és ha csak egyetlen fiatal magára és a hangjára talál ennek köszönhetően és megtanulja kezelni a problémáit és ki mer állni önmagáért, akkor már megérte elkészíteni a filmet. De remélem, hogy nemcsak egy, hanem több ilyen fiatal lesz, akiket inspirálni fog a film.
