Az „árok” igen mély. Olyan mély, hogy senki sem jöhet ki belőle, még a rendező és a színészek sem. A hétköznapi moziba járó ember egyetlen dolgot mond majd a végén, amikor kidobja az üres pattogatott kukoricás dobozt: hát ez is megvolt. A történet egyszerű, de persze ezzel még nincs baj. Adott egy fúrótorony az óceán legalján – 10,000 méter mélyen – a legénység és persze némi szörnyekkel kísért katasztrófa, hiszen valaminek történnie kell, ha nem akarunk egy másfél órás dokumentumfilmet végignézni a mélytengeri fúrásról.
A mozi jól kezdődik. Durr bele, és már ott is vagyunk a közepében, robbanás, futás, menekülés, éppen csak túlélés. Rendben van, jól kezdődik. Össze is jön a rohangálós, menekülős filmek alapgárdája. Megérkezik a kőkemény „jónő”, a kívülálló naiva, a halálraítélt mellékszereplő, a vicces pasas, a nagy öreg „főnök”, a kemény srác és az ágyútöltelék. Kamaradarab, de nem baj, lehet ez még jó. Elindul a történet, és aztán nem történik semmi. Legalábbis semmi eredeti. Mennek a cél felé, mintha a Poseidon katasztrófa-ban lennének, de itt nem az elemek (főként a víz és az egyre rozogább állomás), hanem ismeretlen eredetű lények teszik veszélyessé az utat. De mik ezek a lények? Hát ezt nem tudjuk meg.
Magyarázatképpen felmerül valamiféle ködös utalás arra, hogy nem kéne kizsigerelni a bolygónkat, mert akkor ilyen izék jönnek elő a mélyéből. De, hogy mik ezek az izék és miért mérgesek? Hát erről sem tudunk meg sokat. Felderengenek a sötétből, és mi észrevesszük, hogy ezek bizony ismerős szörnyek, akik részben az Alien sorozatból úsztak át, de főként a Pitch Black bolygójából tévedtek a tenger alá. A főhős gárda pedig megy, küzd, úszik és menekül, és persze fogyatkozik, ahogy azt egy ilyen mozitól az ember elvárja. És még mindig nem történik semmi érdemleges. A néző néha megijed, mert hát ki ne ijedne meg, ha megijesztik? Ez benne a horror. Aztán izgul, hogy „csak nem hal már meg szegény csaj”. Ez benne a kaland. Aztán azon gondolkodik, hogy hány klisé maradt ki a moziból, de végül megnyugodva ropogtatja tovább a kukoricát, mert rájön, hogy egy sem.
A színészek hozzák, ami elvárható tőlük. A vicces ember mindig vicces, a hősnő mindig hős, a kívülálló jellemfejlődésen megy át (ez el is várható tőle). És a kapitány? Hát a kapitány (Vincente Cassel) addig marad, ameddig a gázsija kitart. Aztán amikor már tényleg nagyon menekülnek és tényleg nagyon kevesen vannak, az operatőr végre rájön, hogy nem érdemes minden akciójelenetet hatvan centire a főhős arcától leforgatni – mintha egy szűk akváriumba lettek volna eddig bezárva – és megmutatja nekünk a nagy szörnyet, és mi csodálkozni kezdünk, hogy vajon mi ez, hogy került ide, mit eszik, eddig hol volt és különben is, miért ilyen mérges még mindig. De nem láthatjuk túl sokáig őt sem, mert annyit azért nem érdemlünk, és valószínűleg a rendező sem tudta, hogy mi ez az egész. Mégsem lehet teljesen lehúzni a filmet, mert meg lehet nézni. Csak nem szabad észrevenni, hogy a történet, a szereplők, az elhangzott párbeszédek, a szörnyek, sőt a jelenetek mind szerepeltek már más, érdemesebb mozikban. Ha ezt mind elfelejti az ember, akkor szódával elmegy.