Bárki bármit is gondoljon a XXI. század film- és sorozatgyártásáról, az alkotói szabadság korántsem magától értetődő dolog. Ugyan van egy kiváltságosnak mondható alkotói kör, akik elért sikereiknek köszönhetően viszonylag szabadabban mozoghatnak, ám még az ő projektjeikbe is beleszólhat a nézettség, a bevétel vagy a korhatárbesorolás szava. Természetesen akadnak kiskapuk, ha egy rendező privát játszóteret szeretne. Ezek közé a kiskapuk közé tartozik már jó pár évtizede a felnőtteknek szóló animáció műfaja és nem olyan régóta a Netflix is, David Fincher (Hetedik) és Tim Miller (Deadpool) nagy örömére, akik boldogan éltek a lehetőséggel. Elhivatottságuknak köszönhetően született meg a múlt, de akár azt is mondhatjuk, hogy a múlt évtized egyik legjobb sorozata.
A Love, Death & Robots egyik legnagyobb erőssége magában a struktúrájában rejlik. A sorozat lényegében egy sci-fi antológia, az első évada 18 különálló történetet mesél el. Így biztosítva van az újdonság varázsa és a függőség veszélye sem áll fenn, ellentétben a sorozatok többségétől, ráadásul a részek játékideje általában tíz perc körül mozog. Ha kibontásuk vagy épp elvarrásuk nem is hibátlan, a sztorik alapvetően egytől egyig eredetiek. Néhány ötlet ugyan ismerősnek hathat, megvalósulásuk feledteti az aggályokat. Amik szinte kizárólag csak utólag merülnek fel a nézőben, miután sikerült egy kis lélegzethez jutnia. Az ugyanis kivétel nélkül elmondható az összes részről, hogy kíméletlenül igénybe veszi a befogadót. Meghat, megnevettet, elborzaszt, elgondolkodtat, megszorongatja a lelket vagy épp az összeset egyszerre. Az eszköz mindig más, de a libabőr és a vágy egy fél órás zuhanyra nagy eséllyel visszatér újra és újra. Ugyan van néhány rész, ami gyengébbnek hat, ám ez kizárólag annak köszönhető, hogy a többi rendkívül erős. Ez pedig a cselekmény mellett nagyban köszönhető a sokszor brutális társadalomkritikának és a felvetődő morális kérdéseknek. Elvégre egy miniatűr civilizáció, három turistáskodó robot egy posztapokaliptikus városban vagy két vérfarkas az amerikai hadseregben világunk számos kérdését képes felforgatni.
A lehengerlő vizuális élményről pedig még szót sem ejtettem. A sorozat különlegessége, hogy más-más országok animátor csapatai (többek között a magyar DIGIC Pictures) dolgoztak a különböző részeken, így mindegyiknek megvan a maga sajátos látványvilága. A számítógépes játékok cinematic előzeteseinek stílusától kezdve, a képregények sajátosságain át az élőszereplős és animációs ábrázolás ötvözéséig sokféle megközelítés képviselteti magát. A képsorok – főleg a remek soundtrackkel kiegészülve – gyönyörűen megrázóak, hogy költőien fejezzem ki magam. Néha annyira szép az animáció, hogy szinte valóságosnak hisszük (csak nem egy burkolt társadalomkritika?!). És ugyan rengetegszer tobzódunk a szexben ás az erőszakban, mégsem érezzük túlzásnak vagy hatásvadásznak, ami a képernyőn zajlik. Ilyenkor inkább a fikció kijózanító valóságát súroljuk.
