Sosem ásott még mozgókép, annyira mélyre a vendéglátás poklába, mint az idei év egyik legjobb sorozata és egyben legnagyobb közönségsikere, a Mackó. Ez az alkotás egy nem túl közismert színészekből álló stábbal és mindennemű nagy grandiózus koncepció nélkül vált az év meglepetésévé. Az eddig leginkább újhullámos vígjátékok, mint például a Dickinson, rendezőjeként és producereként ismert Cristopher Storer ezúttal teljes kreatív kontrollt gyakorolt és a sorozat egészét átfoghatta. Ő írta és rendezte is mai alanyunkat és ez a Mackó egyik legnagyobb erénye egyben. Teljes mértékben érezhető rajta a szerzői odaadás és szenvedély.
Ez a sorozat egy igazán egyszerű sztorival és végtelenül hétköznapi figurákkal dolgozik és emiatt a néző is nagyon könnyen beleélheti magát a szituációkba. A történet talán leginkább az élet arra kényszeríti a tékozló fiút, hogy hazatérjen sablonba szuszakolható be, azzal a csavarral, hogy itt Carmen (Jeremy Allen White – Shameless) az elismert és körülbelül mindent is elért sztárszakács kell, hogy visszatérjen és át vegye a családi büfé irányítását. Viszont a helyzet nem ennyire egyszerű. Nem elég, hogy főhősünk sem egy egyszerűen elviselhető figura még a büfé alkalmazottai és családtagjai is nehéz esetek. Ráadásul mindannyiukat egy közös haláleset traumatizálta. Eddig Mikey, aki Carmen bátyja, vezette az éttermet, de öngyilkos lett. A tét, az, hogy főhősünk képes-e megbirkózni a gyászával és a kiégéssel plusz ütőképes csapatot építeni az őt nehezen befogadó, makacs valamint rendkívül öntudatos alkalmazottaiból a megörökölt étteremben.
Bár elsőre nem úgy tűnik, de a Mackó egy rendkívül precízen rétegződő alkotás. A már a korábbiakban vázolt háttér kifejezetten lassan építkezik. A báty halálának körülményei komótosan tárulnak fel előttünk. Talán ez az egyetlen kifejezetten szembetűnő gyengesége a sorozatnak, hogy az alkotók nem magyaráznak túl semmit, sőt, konkrétan semmit sem rágnak a szánkba, ami a legtöbb esetben nagyon jól hat, de jó néhány sarkalatos dolgot, mint például a lezárást pont emiatt nem értünk meg eléggé és nem látjuk át, valamint néhány félbe hagyott szál is akad. Másrészről viszont előtérbe kerül az éttermi pörgés, elviselhetetlen feszültség, teljesítménykényszer, aminek az ábrázolása bravúros és elképesztően élethű. Nem mellesleg a vendéglátásban dolgozók is úgy nyilatkoznak a sorozatról, hogy szakmailag eléggé rendben van. Ezentúl a mű a fojtogató nyomás mellett a konyhai élet szépségét is megmutatja, ezáltal árnyaltan láthatjuk ezt a szakmát. Elmagyarázza azt, hogy megszállott mániákusnak kell lenni, ahhoz, hogy valaki az életét szentelje ennek a hivatásnak, de a mazochizmus igenis megtérül. Ez pedig a legtöbb nehéz, de szép eredményt hozó munkára igaz, így tehát nem kell szakácsnak lenni, ahhoz, hogy bárki könnyedén azonoshasson a szereplőkkel.
A Mackó, pont attól megdöbbentően realisztikus, hogy más főzős tartalmakkal ellentétben legyenek, azok bármilyen műfajúak, kategóriákkal mélyebben és átélhetőbben prezentálja nekünk a séfek életét. A konyhán egyik percről a másikra a feje tetejére állhat minden és válhat egy rutinnapból a túlélésért való küzdelem, és ezzel párhuzamosan a karakterek szerepkörei és hangulatai is megváltoznak. Ez pedig azt jelenti, hogy a 30 perces epizódokon belül a stílus és a hangulat is iszonyat hirtelen változhat, hiszen a sorozat hol szédítően stresszes, hol harmonikus és nyugodt valamint már-már meghitt pillanatokat is tartalmaz. Az az utazás, amin keresztül esünk a csapattal, pedig egyszerre magával ránt és beránt minket, valamint végig meg is tud tartani, hiszen az egók harca igenis izgalmas és idegörlő.
