A műfaji eltérésektől eltekintve a Loki ötödik részét nézve akaratlanul is a Cornetto-trilógia Világvége című darabja ugrik be. A színek és a bohókás posztapokaliptikus hangulat mind hozzájárulnak ehhez, és Loki újdonsült csapata is sokat dob a hangulathoz. Az új Lokik sajnos csak egyszer használatos trükként szolgálnak és legtöbbjük nem is dob sokat a történethez, mégis mókás együtt látni a főszereplő ennyi variációját. Kivételt képez Richard E. Grant “Öreg Loki” variánsa, aki mélyebb háttértörténetet is kapott a többieknél, ezzel megalapozva az epizódvégi döntéseit.
Az ötödik rész egyúttal igyekszik jóvátenni a sorozat mellékszeplők ellen elkövetett merényletét is, ezáltal Ravonna némi reflektorfényhez juthat végre. A cselekmény sokkal inkább sugallja, hogy ez egyfajta eredettörténet a karakter számára, és még közel sem azt a szerepet tölti be, amit a képregényrajongók már jól ismernek.
Legnagyobb negatívumként azt tudnám felhozni, hogy a Loki ez alkalommal elpufogtatja azt a pár éve terjedő klisét, miszerint a szörny egy nagy CGI-füsthalmaz, Sylvie viszont kifejezetten kreatív megoldással rukkol elő, hogy túljussanak a monstrumon.
A második felére egészen felpörgött a Loki, ezért nehéz is spoilermentesen írni róla, de a furcsa környezet, a grandiózus zene és a szereplők mind fokozzák a hangulatot, így nem lehet mást mondani, minthogy reméljük, hogy a finálé nem okoz csalódást.
