Történelmi kitekintésként az Underground Railroad egy vasútról szól, mely a valóságban soha nem ment a föld alatt, és nem is volt vasút, viszont mégis szökött rabszolgákat szállított a szabadság felé.
Az amerikai polgárháború előtt 50-60 évvel az északi és déli államok már erőteljesen eltérő nézetet vallottak arról, hogy lehet-e emberi lényeket állatként dolgoztatni a profit reményében. Dél úgy gondolta, hogy igen, észak azt mondta, hogy nem, a közép pedig hol erre, hol arra hajlott. Nem csoda, hogy az 1800-as évek elején egyre több rabszolga döntött úgy, hogy olyan államba szökik, ahol nem korbácsolják halálra, mert nem szedett aznap elég gyapotot. A szökésekre észak úgy reagált, hogy menekítő hálózatokat, útvonalakat, menedékeket hozott létre, a dél pedig úgy, hogy fejvadászokat alkalmazott a szökött „állatok” hazavezetésére. A hálózatott „Földalatti vasútnak” nevezték el.
Az Underground Railroad egy 10 részes sorozat, melyben végig kísérhetjük Cora (Thuso Mbedu), a rabszolgalány szökését és üldöztetését.
Előzetesen annyit, hogy a sorozat nem való mindenkinek. Két, egymástól független képesség is kell hozzá. Az első képesség az, hogy bírni kell az emberi szenvedés látványát, mert ez a sorozat bőven ad ízelítőt abból, hogy miként lehet állatként bánni gondolkodó emberekkel. Nem egy válogatott kegyetlenséget láthatunk a részek alatt. A másik tulajdonság pedig a monotóniatűrés. Ez a sorozat ugyanis lassú. Minden része állókép, melyet nem is jellemez jobban, hogy az utolsó rész stáblistája alatt egymást váltják olyan állóképek, melyek valójában mozgóképek, a háttérben emberek sétálnak, tárgyak mozognak, de az előtérben fényképszerű beállításban, mozdulatlanul állnak a főszereplők.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a film lassú és művészi. Viszont értékesen művészi. Döbbenetes, többnyire lehangoló, depressziós, de ettől hihetetlen erőteljes hangulatokkal dolgozik. Egy teljes rész játszódik füstben és ködben, amint egy felperzselt vidéken vágnak át a főhősök. A sorozatnak ugyanis három főhőse van. A már említett Cora, Ridgeway, a rá vadászó fejvadász, és maga a rabszolgaság témaköre.
A sorozat ennek megfelelően nem csupán egy történet, de tulajdonképpen egy esszé a rabszolgaságról, azokról az egyéni és társadalmi szintű mentális és történelmi állapotokról, melyben ez az intézmény virágozhatott. Márpedig egy esszé kidolgozása nem minden esetben pörgős akciókra épül. Egy teljes rész szól a fejvadász Rideway-ről (Joel Edgerton – Vörös veréb), azokról a személyes okokról, mely egy fiatal fiút kegyetlen vadásszá tett, mint ahogy egy rész szól magáról a vasútról, mely ebben a sorozatban valóban a föld alatt pöfög, síneken, masinisztával.
Talán éppen a vasút fizikai megjelenése mutatja legjobban, hogy a sorozat elvont, szimbólumokkal dolgozó elmélkedés, melyben Cora és Rideway cselekedetei csak példaként szolgálnak egy sokkal szélesebb ívű mondanivaló kifejtéséhez. Annak az örök érvényű gondolatnak a kihirdetéséhez, hogy a faji megkülönböztetés gyalázatos bűn, és aki harcol ellene, az természetes jogát érvényesíti. A fentikből talán kitűnik, hogy a sorozat nem akciókkal terhes. Lassú, emberi szenvedéssel és kérdésekkel terhes alkotás, mely a művészfilm és a hagyományos sorozatok közötti keskeny palló határán táncol.
A színészi játék remek. A rendezés szuggesztív, a történetfűzés nem feltétlenül lineáris, a képi világ lenyűgöző, festményszerű. Azoknak, akiket nem rettent el a téma és az azzal járó kegyetlenség, akik kedvelik a komor, sok helyen akár Tarkovszkijt is idéző jeleneteket, valószínűleg igazi csemege lesz. Akik erre nem vevők, azok gyorsan elkattintanak majd róla.
