Képzeljük el, ahogy Rango, a kaméleon huszárruhát ölt, majd elkiáltja magát: „És most vágtatunk”. Ha ez megvan, akkor nyugodtan elmehetünk forgatókönyvet írni, idehaza valaki tuti meg fogja venni.
Pedig a Hadik-sztoriból valami fergetegesen jót is ki lehetett volna hozni, akár történelmileg korrekten és/vagy hipernaturalista megközelítésben, akár holivúdi műtakonnyal nyakon öntve, indokolatlanul sok rézfúvóssal meg naplementével. Hadik András ugyanis TÉNYLEG ellovagolt az éj leple (illetőleg hat éj leple) alatt Berlinbe, és tényleg bevette a pechjére épp máshol tartózkodó Nagy Frigyes császár fővárosát, ha nem is egy olyan pici marék emberrel, mint ahogy azt a filmen látjuk, de mindenképp nagyon kevéssel. Zseniális sztori, jobb katonai akadémiákon tanítják, és azt is hozzá szokták tenni, hogy emberünk tényleg jó fej volt, nem vegzálta a lakosságot, példás fegyelmet tartott a csapatai közt, és mindenki imádta. De akkor mi lehet a bibi egy olyan filmmel, amihez maga az élet ingyen szolgáltatta a kiváló alapanyagot?
A bibi pediglen az, hogy igazából a film nem tudja eldönteni, hogy ebből az egészből mit akar kihozni. A katonai-stratégiai vonalat nagyjából meghagyták, de az alkotók valószínűleg úgy érezték, hogy erre azért így önmagában senki nem fog beülni. Vegyünk egy csipet Lagardere-lovag féle romantikus pátoszt, meg húsz deka piros-fehér-zöldre festett Rettenthetetlen retorikát, üssünk bele egy csomó cuki lovat meg méregdrága műemléket, és már készen is vagyunk. És ezzel még csak nem is lenne baj. Az ötlet kiváló, hajrá, nagyon menő lenne egy amolyan igazi jó, 21. századi technológiával megtámogatott, vérbő magyar kalandfilmet látni. Pont nem érdekel, hogy történelmileg mennyire korrekt a dolog, én speciel Skóciában voltam, mikor a Rettenthetetlent bemutatták, mindenki betegre röhögte magát, meg megdobálták ropival a vásznat az atyafiak, mikor a kékre pingált Mel Gibson feltűnt, de legalább jól szórakoztak.
Egy ilyen projekthez viszont valakinek le kell nyelnie a keserű békát, és időt és energiát nem kímélve írnia kell egy forgatókönyvet. Kedvenc trope-om, hogy a Sármos Főhős a film végén katartikus kardpárbajt vív a Minősíthetetlen Szemétládával, de ez jobb helyeken úgy szok kinézni, hogy ezek ketten valamiért iszonyúan utálják egymást, mi pedig a Főhőssel együtt lelkesen gyűlöljük a Szemétládát. (Egyéb esetekben háborúnak hívjuk a dolgot, a két figura pedig egy-egy katona, akik teszik a dolgukat, de akkor nincs katartika, és nincs hős, csak vér és halál). Ha viszont ezek ketten az elején 20 másodpercre találkoznak, aztán utána másfél óráig még csak említés szintjén se jelennek meg egymás életében, akkor a végén relatíve kevéssé tud izgatni, mikor előkerülnek a bökők. Nagyon kedves melléksztori tud lenni, mikor a Kakaskodó Fiatalok végül a harc mezején felismerik egymásban az Igaz Értékeket, de ehhez kell két humorral és érző szívvel megrajzolt Kakaskodó Fiatal, máskülönben a szórakoztató melléksztori kellő ív híján hasra esik és elenyész. Mindenki imádja az Ütődött Tudós karaktert, aki majd előránt a kabátujjából egy vanádiumból kalapált tűzokádós robotpókot, és az majd…. Ezt a karaktert véletlenül majdnem sikerült eltalálni, csak azzal rontották el, hogy mindenki folyamatosan a legmélyebb áhítattal beszél Thun mesterről, mindenki (de basszus, MNDENKI, a legutolsó szász zsoldos legkisebb fia is) ismeri Thun mestert, Thun mester a jelek szerint olyan történelmi alak, hogy tuti egész évben őt néztem a hatodikos törikönyv borítóján – erre tessék, olyan tahó vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy kicsoda. És az hagyján, hogy a moziban nem tudtam, de most se tudom. Nagyon kellemetlen. Tök menő, mikor a Púderezett Udvaroncok csak azért se tudnak kibabrálni a Markánsan Férfias Hadvezérrel, de akkor a Fő Púderezett Udvaronc álljon elő valami olyan furmányos intrikával, amit legalább félig komolyan lehet venni, és ne az legyen az egész sztoriszál lényege, hogy nagy kedvencem, Mucsi Zoltán kameózik egyet.
A Hadik csupa ilyen elszalasztott lehetőség, ezért nagyon rosszul állnak neki az olyan díszítések, amik a jól megcsinált kalandfilmeken a tejszínhabot képviselik, mint pl. lovaglás teleholdnál és egyéb drámai napszakokban (nem a délután négy órára gondolok enyhe melegfrontban), lovaglás lassítva, lovaglás szirtfokon, lovaglás háborgó elemek közt stb. Ugyanezért nagyon szembe tűnőek az olyan hibák is, amiket egyébként akár jóindulatú elnézéssel is kezelhetnék, pl. a forever tisztán maradó varázslatos huszáregyenruha, a hófehérben ténfergő, makulátlan frizurájú falusiak, és persze a november közepén a vadvirágos tarka réten 20. századi invazív gyomokat csokorba szedő, templomba menős népviseletbe öltöztetett, Bioponban mosott kislány. Meg az a tömérdek rézfúvós, és az egész dolog legvégén felhangzó, kivételesen rettenetes népiesch popdal.
A színészek nyilván mindent megtesznek, ami a körülmények közt tőlük telik, és külön pirospont az alkotóknak azért, hogy egy rakás kimondottan idős huszárt is betettek a csapatba, élükön persze mindjárt Hadikkal (Trill Zsolt), aki nem a bradpitti hősideált hozza, sokkal inkább a dörzsölt öreg rókát. Gvadányiban (Molnár Áron) talán kissé túlbuzog a tesztoszteron, Riedben (Szabó Győző) meg a Szabó Győző, szegény Horváth Lili pedig nem tehet róla, hogy Mária Terézia alakításáról nekem azonnal a Fekete Vipera Erzsébet királynője jutott eszembe. Reviczky Gábor nyilván roppant aranyos a misztikus Thun mester szerepében, és innen csókoltatom a nagyon karizmatikus Frigyes császárt. A dialógusok legnagyobb része sajnos a Szomszédokat idézi, kedves gesztusként akár azt is megtehették volna, hogy a Tanulságokat egyenesen a kamerába nézve mondják el a vége főcím alatt.
Nem mondanám azt, hogy a Hadik nézhetetlen, de ennyi pénzből és erőfeszítésből sokkal nézhetőbb is lehetne, így valószínűleg a nemzeti ünnepeken matrózblúzban kötelező jelleggel megtekintendő, hangosan dicsőített és csendben utált filmek sorsára jut. Arra viszont tényleg jó, hogy megihlesse az embert egy kis történelmi kutakodásra. Vigyázat! A valóság néha sokkal szórakoztatóbb, mint a film!
