Milyen jó, hogy van valami közös Sam Mendes rendezőben és bennem: mind a kettőnknek volt nagyapánk. Jó, persze, kinek nincs, akár kettő is, no de nekünk nem ám amolyan átlagos nagyatya jutott klasszikus kiegészítőkkel (hintaszék, pipa), hanem olyan, aki háborús történeteket mesél, az övé első világháborúsat, az enyém második világháborúsat. Mindig szerettem volna a nagyszüleim sztorijait filmre vinni (azonnal hozzátéve, hogy a nagymama feketekereskedős kalandjai többnyire kenterbe verték a hős nagyfatert), Sam Mendes meg szintén, de neki sikerült is.
A film 1917 áprilisában játszódik, amikor is két brit katona (George MacKay és Dean Charles Chapman) azt a küldetést kapja, hogy az ellenséges lövészárkok közti senkiföldjén átvágva jussanak el egy másik zászlóaljig, és mondják meg nekik, hogy ne támadják meg a látszólag visszavonuló németeket, mert csapdába sétálnak. (Maga a hadművelet egyébként valóban lezajlott, bár nem becsapási célból, a németek ebben az időszakban a megerősített Hindenburg vonalnál vonták össze csapataikat). Az alkotás a két futár útját követi, légvonalban gyaníthatóan alig néhány kilométeren, amúgy viszont a poklon keresztül. Mellékszál szinte semmi, kivéve egy szürreális jelenetet egy nővel, aki egy ostromlott városban rejtőzik egy talált kisbabával (németek a korabeli források szerint a lakosságból az öregeket, nőket és gyerekeket nem evakuálták azokról a területekről, ahol aztán minden felhasználható erőforrást elpusztítottak, hogy az előrenyomuló antant seregeknek annyival is több éhes szájat kelljen etetniük), történet is alig. Menni és meghalni, ennyi.
Az 1917 meglepően jó randi-film lehet, mármint nem úgy, hogy valaki meghívja rá a barátnőjét – az egy kicsit talán meredek lenne – hanem fordítva. Én például a hálásan lelkendező emberemtől mindent megtudhattam az első világháborús tankok típusaitól kezdve a lövészárkos stratégiákon át a filmben bemutatott fegyverek kaliberéig. Bár a célférfiú megválasztásával azért csak óvatosan. Kiderült például, hogy három sorral mögöttünk ült a katonai újságírással foglalkozó haver is, aki emésztő szükségét érezte, hogy azonnal, telefonon méltatlankodja ki magát a filmben tapasztalt arcpirító hadtörténeti pontatlanságok láttán. No de ő mégiscsak szakember, a nézők többsége meg nem az.
Az átlagos szemlélő számára az 1917 műszaki és történelmi szempontból legnagyobb részt a helyén van, akkor is, ha jobban belegondolva a bemutatott küldetés minden hősiessége ellenére, és azt is figyelembe véve, hogy az első világháborúban a harctéri kommunikáció még tényleg gyerekcipőben (de leginkább sáros bakancsban) járt, egy agyatlan ökörség. Nem létezik, hogy a baromi fontos üzenet eljuttatására tényleg az volt a legjobb megoldás, hogy két kiskatonát kizavarnak a tuti halálba, hogy hát akkor hajrá, 1600 ember élete múlik azon, hogy félre tudtok-e ugrani a golyó elől. Az egyik főhős bokáig érő száraz avarban úgy sétál el kétszáz darab átszellemült, zenét hallgató katona mögött, hogy senki, de basszus SENKI nem veszi észre, a háború kellős közepén. Van a zenének hatalma, de ekkora azért nincs neki.
A mindenhol egekig magasztalt, vágást alig-alig alkalmazó, a katonák szenvedését dokumentarista stílusban közvetlen közelről követő megoldás (mely Mendes és a Coen fivérek örökös operatőrének, Roger Deakins-nek a keze munkáját dicséri) valóban lélegzetelállító, szívbemarkoló élményt nyújt. Fogalmam sincs, honnan szerezték azt a töméntelen mennyiségű sarat, de a nézőn már a felismerhetetlenné gyalázott vidék puszta látványától úrrá lesz a csüggedés, főleg ahogy a bevezető képsorokban a katonák a zöldellő mezőről besétálnak a lövészárokba, miközben minden lépéssel egyre kevesebb a szín és egyre több a halál. A vizuális élmény viszont pont a realisztikusnak szánt megközelítés miatt helyenként picit döccen, mert – nálam legalábbis – nem mindenhol fért meg a kötelező világháborús horror katalógus már-már mechanikus kipipálgatásával. Igen, igen, kéthetes halottból előbújó patkány: megvan. Felpüffedt, lógó nyelvűvízi hulla: megvan. Csonkítás-láb: megvan. Csonkítás-kéz: megvan. És így tovább.
Ez nem azt jelenti, hogy a háborús filmben ne mutassák meg a borzalmakat. De igen, mutassák meg, ez pontosan az a dolog, amit soha, egyetlen pillanatra nem szabad elfelejtenünk. De ne zoomoljanak rá úgy, hogy közben görcsösen úgy tesznek, mintha nem zoomolnának rá. Kicsit szellemvasút-szerű, hogy pont ezzel a két emberrel pont ebben a 16 órában jött szembe minden, de MINDEN rettenet, ami egy háborúban előfordulhat (a Ryan közlegény megmentésében azért ugyanennyi rémségre jó néhány nap jutott). Kissé pironkodva ugyan, de kénytelen vagyok leírni: a szörnyűségnek is van giccs-fokozata. De ha már giccsfokozat: egy jelenet a sok-sok milliméterre kiszámolt iszonytabló közül tényleg beégett. Mikor a világító rakéták folyton változó fényében, a másodpercenként megnyúló és rövidülő árnyékok és lángoló épületek közt a szegény botcsinálta hős valami elképesztően ízléstelenül bombasztikus zenére megpróbálja lefutni a világ leghosszabb tíz méterét egyik fedezéktől a másikig, az valóban olyan, mintha a pokolba kukkantanánk be. Zavarba ejtően, lehengerlően esztétikus. Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz.
Sokat dobott volna számomra az élményen, ha legalább nagy vonalakban kiderül, ki is az a két fájdalmasan fiatal srác, akiknek sorsát nyomon kell követnünk. Szemlátomás közeli barátok, de ennél több információt nem kapunk. Pont emiatt furcsa, hogy a párbeszédek milyen erőltetettnek tűnnek néha, pedig ismeretlen hátterű emberek elvileg bármit mondhatnának, hiszen nincsenek elvárásaink. A klasszikus háborús szerepekben néhány másodpercre feltűnő veterán színészek (Colin Firth, mint fennhéjázó tábornok, Andrew Scott, mint kiégett és félig-meddig őrült őrmester, Mark Strong, mint a hadnagy aki minden helyzetben megőriz valamit az emberségéből, Benedict Cumberbatch, mint a mindenáron harcolni akaró ezredes) mind-mind megbízható, kiváló alakításokat hoznak.
