A zombis filmeknek és sorozatoknak most már komoly „zsánere” van. Ahogy a vámpírok, úgy a zombik is megadott szabályok szerint viselkednek, melyektől nem ajánlatos eltérniük. Harapnak, bármit túlélnek, amíg az agyuk nem sérül, nem túl okosak, ezer évig elélnek egymás mellett lődörögve stb. Ennek megfelelően egy zombis sorozatot kihozni a piacra már nem nagy ügy. Különösen igaz ez a Walking Dead és elágazásainak hatalmas sikere után. Csak követni kell a jó öreg receptet. Vedd a zombikat. Ez könnyű, ott vannak mindenhol. Végy embereket, akik menekülnek előlük. Az emberek között legyen pár főhős, akivel azonosulhat a néző – a zombik között nem kell ilyen, mert ők a rosszak. A főhősöket engedd útjukra, menjenek néha együtt, néha meg külön, és vándorlásuk alatt találkozzanak megpróbáltatásokkal. Ilyenek a zombik (nahát), a rosszá és gonosszá váló emberek, és persze legyen valami úticél is, hogy ne körbe-körbe mászkáljon mindenki.
A Black Summer első és második évadja a fenti kritériumoknak tökéletesen eleget tesz, de mégis, mintha több lenne a fenti kliséhalmaznál. Aki végigkísérte az első évad izgalmait, tudja, hogy valami különös dolog történik ebben a sorozatban. Mégpedig az, hogy egy apró hajszállal, de mégis eltér a megszokott rutintól.
Miben?
Például a zombikban. Itt a zombik ugyanis pokoli gyorsak. Mintha állandóan mérgesek lennének, eszelős sebességgel vetik magukat az emberek után, akiknek – feltéve, hogy nem atletizáltak korábban – így alig van esélyük.
Itt van továbbá a történet. Vannak főhősök? Vannak. Dögivel. Csakhogy ezek a főhősök nem mind szimpatikus emberek. Néha lerí róluk, hogy gazemberek. És ez csodálatos dolog a zombisorozatok világában. Hirtelen fény villan a kliséfüggöny mögött, mert kiderül, hogy lehet úgy is menekülni a zombik elől, hogy nem vagy rendes ember. De ami még tovább feszegeti a határokat, az az, hogy a főhősök meghalnak. Durr! Kész! Jön egy zombi, és megharapja, akinek két rész óta figyeljük a menekülését. Az egyszeri zombisorozat-néző itt már felül a székében. Ez meg hogy lehet? A szereplők három, négy évad elteltével szoktak kihullani, nem két rész után, a harmadik rész közepén.
Ha még mindig nem lenne elég a szokatlanból, a sorozat döbbenetes bonyolultságú időrenddel dolgozik. Mármint a szokásos sorozatokhoz képest, ahol maximum annyi ugrás történik a dolgok menetében, hogy egy rész hat hónappal korábban játszódik, mint a többi. Itt minden egyes jelenet máskor játszódik, más főhőssel, és a szálak csak a hetedik rész környékén érnek össze teljesen. Mindez úgy zajlik, hogy a történet mégis követhető marad. A nézőben már körvonalazódik a kép, hogy ezeket az epizódokat valószínűleg nem zombik gyártották.
De még tovább is van. A villámgyors, egyébként tényleg félelmetes zombiknak köszönhetően az emberek meglehetősen gyorsan menekülnek. Ez logikusnak tűnik. A menekülést persze le lehetne forgatni egy állványról is, amit egy zombibiztos helyre, mondjuk egy magasabb dobozra helyeztek. Itt azonban erről szó sincs. Az operatőr is beszáll a buliba. Az első rész első jelenete olyan közvetlen hátmögötti, kézikamerás száguldással nyit, mely Ryan közlegény partra szállását idézi. Ott loholunk a főhős mögött, mellett, de nem ám öt másodpercig, hanem sokkal, de sokkal hosszabb ideig: a látszólag vágás nélküli, folyamatos akció – természetesen van benne vágás, de elképesztő okosan elrejtve – 6,5 percig tart. Ezalatt annyi minden történik, mint más sorozatokban egy rész alatt.
Aki tehát eljut a második évad első jelenetéhez, már biztos kapizsgálja, hogy ez nem csupán egy „újabb zombis sorozat”. Itt valami többről van szó. Egy kicsit jobbról, mert az alkotók tényleg valami mást akartak az asztalra tenni. Sikerült is nekik.
A Black Summer, ha nem is nyit új fejezetet a zombis sorozatok világában, de az élvonalba tolakodott, melyet ékesen mutat a tény, hogy a második évad mind színvonalában, mind intenzitásában nemhogy eléri, de talán felül is múlja az első évadban látottakat, és úgy tűnik, hogy a történet most kezd igazán kibontakozni.