Manapság mindenki számára megszokott az a varázslatos világ, ahova menekül sok ember a hétköznapok fáradalmaiból. Számtalan film, sorozat, könyv és játék biztosítja számunkra, hogy egy varázslatos világba lépjünk és megszabaduljunk átlagos gondjainktól. Vajon mi történne, ha egy nap kiderülne, hogy az a világ, amiben estéről estére ábrándozik sok ember akár valóság is lehetne? Vajon minden megváltozna? Jobb lenne az életünk? Nem lehet egy ilyen bonyolult feltevésre biztos választ adni. Talán annyit kijelenthetünk, hogy attól eltekintve, hogy bizonyos helyzetekben könnyebb lenne az életünk ha egy varázsigével kapcsolnánk be este a tévét, pontosan ugyan úgy élnénk, mint most. A varázslatos világ inkább arra szolgál az olvasónak, nézőnek, hogy ki- és felszabaduljanak, hogy könnyedebben lássák saját nehézségekkel teli világukat is. A Pixar és Disney által készített Előre című animációs filmben is végig követhetjük karaktereinket, ahogy hétköznapi életük megváltozik, miután megismerkednek saját varázslatos világukkal. Ám nem a varázslattal áll be a változás, az csupán segíti azt, közvetít, ezért ne is számítsunk arra, hogy minden második mondat varázsige lesz.
A történet egy olyan világban játszódik, ahol minden csodás lény jelen van, az unikornisoktól kezdve egészen a tündérekig és nagyrészt mindenki átlagos városi életet él. Adott egy kis tünde család, ahol az apa sajnos meghalt, mielőtt megszületett volna a kisebbik tünde fiúcska. Manapság egy átlagos családnak mondható képet kapunk róluk. Az anyuka vidám, gondoskodó és belevaló, egy rendőr kentaurral randizgat. Az idősebb fiú, Barley óriási szerepjáték rajongó, ismeri a varázslatokat, merész és harsány. Öccse Ian félénk, önbizalom hiányos kissé esetlen és szégyenlős. Ian 16. szülinapján csöppenünk a család életébe és miután a nap folyamán minden igen balul sül el, anyukájuk úgy dönt, itt az ideje az ajándék átadásnak. Egy varázsbotot kapnak, amit még apjuk hagyott rájuk, egy varázslattal, amivel egy napra visszatudják őt hozni. Az első sikeres próbálkozás azonban csak félsiker lesz, szó szerint. Apukájuk csak deréktól lefelé jelenik meg, így a két fiú azonnal útnak ered, hogy új követ szerezzenek a varázsbotba és megszerezzék a hiányzó felét apukájuknak. A varázslat Ian kezében van, ő képes csak annak az irányítására, de csak bátyja segítségével lehetséges véghez vinni ezt a küldetést. Számos kalandokon kell átesniük, hogy elérhessék céljukat. Rendőrök, tündérek üldözik őket, feneketlen szakadék felett kell átmenniük, sőt beszélgetniük is kell egymással Iannak és Barleynak. Ian listája pedig, amit a kaland kezdetével készített végül valamilyen úton módon, talán a történet végével szintén befejezett lesz, ha minden jól sikerül.
Dan Scnalon rendezte a filmet, akinek a nevéhez még olyan komoly Pixar alkotások kötődnek, mint a Toy Story, Verdák, Hihetetlen család, Coco stb. Ez az alkotás azonban nagyon bensőséges témát ölel fel. Néhány interjú alapján tudható, hogy a rendező nem ismerte az apukáját, csak egy rövid hangfelvétele volt tőle, amin egyszerűen egy Hello és Goodbye hangzik el. Az alkotás pedig valójában testvérének is egy meglepetés volt, hiszen nem árulta el neki senki, hogy milyen animáció készül. Így a filmet akár úgy is nézhetjük, mint egy vallomást bátyjának, ennyi év után. A Pixar ezúttal is a szokásos terepen jár. Felnőtteknek pont akkora élményt nyújt az Előre, mint a kisebbeknek. Egy a megszokottól eltérő világban a lehető legátlagosabb, legnormálisabb képeket kapjuk. Reggel tornázó anyukát, a mostohaapát nem kedvelő fiúkat, kínos helyzeteket az iskolában és egy család útját, ahogy egymást segítve megpróbálják feldolgozni a feldolgozhatatlant. Megpróbálják megtalálni a békét, a hiányt kitölteni valamivel és itt ezen van a hangsúly. Barley merészségével próbál túllépni azon a traumán, hogy túl korán, búcsú nélkül vesztette el apukáját, Ian pedig önbizalom problémákkal küzd, hiszen apa nélkül kellett felnőnie. Valójában ezekre kell megoldást találniuk a küldetésük során, a kő megtalálásának küldetése csak ennek a folyamatnak a beindítója.
Az Előre a szokásos Pixar minőséget hozza. A képek gyönyörűek, a táj kidolgozott és fantáziadús világot teremtettek a gomba házakkal, mosómedveként viselkedő unikornisokkal, motoros tündérekkel. A karakterek kreatívak, és frappáns kinézetűek, a színek harmonikusak, és vidámak. Tömérdek humoros jelenet feledteti el velük, hogy egy perce még könnyeket törölgettünk arcunkról. Igazi családi filmnek számít az Előre. Az eredeti és a magyar szinkron is minőségi munka, a hangok tökéletesen tükrözik a karakterek személyiségét. Ki kell emelni azonban ennél a Pixar mozinál is azt az animációs és hangmunkát, amivel a csöndes jeleneteknek is van akkora vagy még nagyobb hatása, mint a párbeszédeseknek. A mimika, a háttérzene, a csönd és a további tényezők különböző kombinációját olyan profi módon alkalmazza a Pixar, hogy sokszor szavak nélkül többet mond a film a karakterekről, kapcsolatukról, mintha azt a szereplő kimondaná. Igazi főgonosszal nem találkozunk a filmben. Nem kell a történet cselekményének előre mozdításához senki, csupán a szereplők személyisége. Itt nincs klasszikus jó karakter, aki makulátlan erényű. Itt átlagos mindenki, hibáikkal együtt próbálják mindennapi életüket a lehető legjobban élni. Ez a Pixar egyik sajátossága és pontosan ezért néhány karakter sokszor nehezen megkedvelhető. Ilyen az élet, de talán, ha kicsit megnyílunk, ha van bennünk egy kis varázslat, akkor esetleg mi is megláthatjuk a mindennapok szépségét önmagunkban és másokban.
